Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Ezen a címen már néhány alkalommal írtam karcolatot, igazán nem szeretném untatni a kedves olvasót. Mégis, még egyszer kikívánkozik belőlem egy gondolat. Fiatal családot látogattam meg néhány hónapja. Első gyermekük, egy édes kisfiúcska születése fölött örvendeztek. Formás kisbaba, szopik, alszik, felébred, mosolyog, pelenkázás, a szokásos menetrend. Boldog szülők, egészséges kisbaba, mi hiánya volna még a családnak?

A szülőkkel beszélgetünk a gyerekágy mellett, olyan jó hallgatni az édes szuszogást. Megtárgyaljuk, hogyan lesz a keresztelő, hova kell állni, mit kell mondani. Amíg mi tapintatosan, csendben beszélgetünk, a kis fiúcska forgolódik, felébred, sírásra görbül a szája. A hang zavarja, netán éhes, vagy a pelus van tele? Nem tudni. Az édesanya odanyújtja a mutatóujját a kalimpáló kis kezeknek. Apró ujjacskák ragadják meg a mama ujját, és csend lesz. A biztonság, a megragadott jó érzés elűzi a félelmet.

Elmerengek. Milyen kevés elég a megnyugváshoz. Egy kinyújtott kéz, egy megragadott ujj, egy szeretetközösség. Tudni, érezni, hogy valakinek csak egy megragadható ujja is a biztonságot jelenti. Bizony nagy titok ez.

Apró csecsemőnek, cserzett lelkű felnőttnek, haldokló aggastyánnak ugyanarra van szüksége. Egy biztos kézre, a biztonság jó érzésére, a jó helyen vagyok bizonyosságára.

A szépséges titkot olyan jól mondja el János evangéliuma 10. fejezetének 28. verse: „Én örök éltet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.”

(Dunántúli Napló – Pécs)

Varsányi Ferenc

::Nyomtatható változat::