Liturgikus sarok

A liturgia lényege 3.

Hozzászólás a cikkhez

A Liturgikus sarok előző két írásából megtudhattuk, hogy a liturgia egyrészt imádkozott dogma, azaz hitünk főbb tanításainak imádságban magunkévá tett formája, másrészt koncentrált ige, hiszen benne alkalomról alkalomra summázódik a Szentírás mondanivalója. Ezúttal a liturgiát mint az Istennel és az emberekkel való találkozás színterét vizsgáljuk.

Amikor a felvilágosodás korából való német szó fordítását (Gottesverehrung) használjuk, és azt mondjuk, „istentiszteletet” tartunk, könnyen félreérthetjük a szó tartalmát. Az istentisztelet ugyanis nem arról szól elsősorban, hogy mi tiszteljük az Istent, hanem arról, hogy ő teszi tiszteletét nálunk, azaz meglátogat minket. A nagy találkozás – amely az istentiszteletet minden más rendezvénytől megkülönbözteti – azért lehetséges, mert Isten közeledik hozzánk, és együtt akar lenni velünk, gyermekeivel. Ami az első karácsonykor egyszeri és páratlan eseményként megtörtént – hogy tudniillik Isten eljött a földre, emberré lett, és velünk volt (lásd János evangéliumának csodálatos bevezető verseit: 1,1–14) –, az ismétlődik meg minden egyes istentiszteleten: Isten közénk jön, beszélget velünk, a bűnbocsánat lehetőségével kínál meg, szeretetének számtalan jelével halmoz el minket, és megetet az élet kenyerével. Nem azért fontos, hogy vasárnap templomba menjünk, mert azzal javítjuk az egyházi statisztikákat, hanem azért, mert Isten találkozni akar velünk.

Tudom, nem csak az istentiszteleten találkozhat a Teremtő a teremtményével, ám Isten népe sok ezer év óta azt tapasztalja, hogy ezen az alkalmon különös intenzitással, szent meghittséggel, egyszerűen, de mégis ünnepélyesen lehetünk együtt Urunkkal. Fontos a személyes találkozás, fontos a rendkívüli helyzet és alkalom is, ám még fontosabb, hogy egy neki szentelt helyen, megszentelt időben, a zavaró tényezőket, a figyelmünket elterelő dolgokat félretéve, testvéri közösségben lehessünk együtt vele.

Itt érkeztünk el ahhoz a ponthoz, amelyen kiderül, hogy Isten és az ember találkozása több, mint két fél személyes találkozása. Bár voltak olyan korok, és vannak olyan körök, amikor és amelyekben az individuális élmény (az én hitem, az én találkozásom, az én kegyességem, az én üdvösségem) a meghatározó, mégis tudjuk: Isten nem egyedülálló embereket alkotott, hanem közösségi lényeket, akik Istenhez való kötődésükben egymáshoz is kötődnek, úgy, ahogyan a kör egyes pontjai viszonyulnak egymáshoz és a kör középpontjához. Minél közelebb kerülnek az egyes pontok a középponthoz, annál közelebb vannak egymáshoz.

A liturgia ilyen értelemben kettős találkozás: találkozás Istennel és találkozás az emberekkel. Éppen ezért a felszínesen szemlélődő kívülálló számára az istentisztelet ugyanolyan alkalom, mint minden más – közös érdeklődésű emberekből verbuválódott – csoport együttléte, hiszen a gyülekezet tagjaival a hétköznapokon bárhol másutt is összefuthatunk.

Valójában az istentisztelet egészen más. Nem csak a többitől eltérő hely miatt. Nem csak az ünnepélyesség miatt. Nem is csupán a sajátos csoportösszetétel miatt (nincs más olyan „rendezvény”, amelyen ennyire különböző gondolkodású, korosztályú, szociális helyzetű, műveltségű emberek egyenrangú partnerként találkozhatnának), hanem azért, mert itt minket nem egymásrautaltságunk, életünk hasonlósága, netán érdekünk tart össze, hanem az, aki meghívott, akihez kötődünk. A „nagy Úr, akinek vendégei voltunk” (vagyunk). A különbségek megmaradnak, hiszen Urunk nem akar egyformává, színtelenné tenni és uniformizálni minket, hanem közösséggé formálva azt szeretné megmutatni, hogy sokszínűségünkben lehetünk egymáshoz tartozó, egymást gazdagon kiegészítő gyülekezet, az egy Istennek egy népe. Így oldódhatnak fel a feszültségek, így fogadhatjuk el a másikat, így hordozhatók el, sőt élvezhetők a különbségek. Az istentiszteleti közösség ezért páratlan, semmi más emberi közösséghez nem hasonlítható. Ha valóban találkozunk Istennel, akkor egészen másképp találkozunk egymással is. Ezért is gyógyító közösség az egyház, ezért is élmény az emberi találkozás az egyházban. Ha pedig mindez nem így működik, akkor a hiba bennünk és az Istennel való találkozásunk mélységében, igaz voltában rejlik.

Az istentisztelet találkozás – Isten és ember, ember és ember életet meghatározó, életet kínáló találkozása. Hogy magunkra ne maradjunk életünkben és halálunkban.

Hafenscher Károly (ifj.)

::Nyomtatható változat::