A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az Európai Unió és az egyházak kapcsolatát vizsgáló, előző lapszámunkban megkezdett kétrészes sorozatunkban először a múltra, az előzményekre tekintettünk vissza: arra az időszakra, amikor a II. világháború és az azt követő két, ideológiai alapú diktatúra szakította ketté Európát és egyházait. Láthattuk, milyen hatalmas munkát végeztek kontinensünk nyugati egyházai a vasfüggöny mögé zárt, üldözött és szegény egyházakkal való kapcsolataik kiépítéséért. Komoly fordulatot hozott az 1975-ös esztendő, amikor is a helsinki egyezményt minden európai állam aláírta. Kevesen tudják, hogy a nyugati és a keleti egyházaknak óriási szerepük volt az úgynevezett harmadik kosár (az emberi jogok, köztük a vallásszabadság) elfogadtatásában. Mindez a nyolcvanas évek végére a Szovjetunió felbomlásához, majd a vasfüggöny végleges leomlásához vezetett. Az egyházaknak – főleg az Európai Egyházak Konferenciája nyugati és keleti tagegyházainak – erről a történelmi jelentőségű szerepéről alig-alig hallunk valamit napjainkban.

Azokat a legújabb kihívásokat és feladatokat, amelyeket a vasfüggöny eltűnése és az Európai Unió fokozatos kiépülése hozott magával a mi közép-keleti és keleti egyházainkban, a következőkben négy nagy témakörben kíséreljük meg összefoglalni.

Az igehirdetés és a tanítás döntő szerepe egyházainkban

Ami egyházaink belső, lelki életét illeti, a „negyvenéves pusztai vándorlás” nehéz évtizedei alatt jól megtanulhattuk: ahol az egyház és a gyülekezetek életének a középpontjában Isten tiszta és teljes igéje, evangéliuma és törvénye áll, ott mindenféle üldözés közepette tovább él, jelen van az egyház! Sok mindent elvehettek tőlünk, de Isten igéjét, a keresztséget és az úrvacsorát nem. Az egyháztagok soha nem lesznek többségben ezen a földi világon. De – mint a só, a kovász vagy az éltető fény – az ige, a keresztség és az úrvacsora láthatatlan ereje érezhetővé válik az emberi közösségekben. Csak ezzel magyarázható az a nem hívők számára értehetetlen tény, hogy a legutóbbi népszámláláskor hazánk lakosságának kétharmada vallotta magát valamilyen módon az egyházhoz tartozónak. Ki hitte volna ezt közülünk negyven év egyházellenessége, ateista nevelése és megtorlásai után?

Ez a „cserépedénybe rejtett kincs” – Isten igéjének tiszta és teljes hirdetése, tanítása – marad ezután is a legfőbb kihívásunk és feladatunk! Ahol Isten igéjét tisztán hirdetik és tanítják, és a szentségeket helyesen szolgáltatják ki, ott mindig jelen van és él az egyház, a gyülekezet (az Ágostai hitvallás VII. cikke). Nem kell félnünk sem a hangos egyházellenességtől, sem a média hatalmától. Mert Isten igéjében és a szentségekben maga Krisztus van jelen közöttünk. Ő munkálkodik az emberi szívekben Szentlelke erejével.

Egységünk Krisztusban

– az ökumenizmus kihívása

Az Európai Unió tágabb, szabadabb közösségében továbbra is az egyik legfontosabb kihívás marad egyházaink és gyülekezeteink számára az ökumenizmus: Krisztusban már meglévő, láthatatlan egységünk dinamikus és fáradhatatlan, sokoldalú továbbépítése.

A 20. század egyháztörténete nyilvánvalóan tanúsítja: minél erősebb az emberközpontú önzés, az Istentől és az ő akaratától, kegyelmétől való elszakadni akarás a világban, annál erősebbé válik közöttünk, az egyházakban és a gyülekezetekben Krisztus Urunk főpapi imádságának ereje: „hogy mindnyájan egyek legyenek, (…) hogy elhiggye a világ, hogy te küldtél el engem” (Jn 17,21). Sokszor elhangzott már neves teológusok, de filozófusok ajkáról is: vagy egygyé lesz a kereszténység, vagy eltűnik a harmadik évezred során!

Ma az ökumenizmusnak, a keresztény-keresztyén egyházak egységépítésének három fő típusa van. A „konciliáris vagy zsinati egység”, amely azt jelenti, hogy az egyházak küldötteinek közös, zsinati tanácskozásai döntenek a keresztény hit és élet főbb vitás kérdéseiben – hasonlóan az első évezred ókori egyetemes zsinataihoz. Ezt az egységtípust ma elsősorban az Egyházak Világtanácsa képviseli. Az „egység a megbékélt különbözőségben”, amely szerint az egyházak megőrizhetik és tiszteletben tartják legfontosabb dogmatikai és etikai különbségeiket, de állandó teológiai dialógust folytatnak azok megoldására vagy csökkentésére. Mindeközben erősítik együttműködésüket, a közös imádságban, istentiszteleteken és a segítő szolgálatban meglévő egységüket, továbbá elismerik a másik egyház által kiszolgáltatott keresztséget. Ezt a típust képviseli – sok másik egyházzal együtt – a Lutheránus Világszövetség is. A harmadik típus szerint Krisztus egyháza a legteljesebben a világkereszténység nagy többségét átfogó, Róma-központú katolikus egyházban van jelen, de elfogadják, hogy Krisztus egyháza – kisebb vagy nagyobb mértékben – a többi egyházban is jelen lehet. Elfogadják a másik egyház által kiszolgáltatott keresztség érvényét, együtt imádkoznak, közös istentiszteleteket tartanak, közben szüntelen teológiai dialógust folytatnak a megmaradt különbségek leküzdésére, ám tartózkodnak az úrvacsorai közösségtől (interkommunió), amíg ez a teljesebb egység meg nem valósul közöttünk. Ez Róma és a Vatikán „ökumenikus egységmodellje”, bár a II. vatikáni zsinat óta sok területen valóban jelentős közeledés történt (közös imahetek, együttműködés a misszióban és az egyházak szeretetszolgálatában stb.). Reménységgel várjuk egységünk továbbépülését az új évezredben, hiszen nemcsak mi fáradozunk ezért a legteljesebb egységért, hanem Szentlelke által Krisztus Urunk is könyörög érte.

Misszió és evangélizáció

az országhatárok nélküli

Európában

A modern világ emberközpontú, Istentől elszakadni akaró, bűnös önzése – az újkori szekularizálódás – óta különösen is jól kell látnunk, hogy Urunk missziói parancsa (Mt 28,19–20) nemcsak a világ távoli részeibe küldi el követőit, tanítványait, hanem a közvetlen közelünkbe is. A misszió mindig külmisszió és belmiszszió egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul!

Sajnos Európa jelentős része – sokszor éppen azok az országok, amelyek az elsők között lettek kereszténnyé – ma már éppúgy missziói területté vált, mint évszázadokkal ezelőtt Afrika, Kína vagy Latin-Amerika, ahol a nagy többség nem is hallott a Megváltóról. Ma fordult a kocka: az egyháztagok száma Európa és Észak-Amerika jelentős részeiben egyre fogy, Afrikában vagy Latin-Amerikában pedig egyre növekszik. Ezért – újra hangsúlyoznunk kell – egyházaink és a Krisztus-hívők küldetése, missziója a világban ma már egyre inkább „belmisszió”, evangélizáció is: „ébresztő igehirdetés” a névleges, a „maguk módján vallásos” egyháztagok között.

Bizonyára nem véletlen, hogy ma újra előtérbe kerültek egyházainkban a lelki ébredés és az evangélizáció kérdései, párhuzamosan a római katolikus reevangélizációs törekvésekkel. Semmi sem lenne veszélyesebb, mintha az igehirdetés és a gyülekezeti élet megszokott, hagyományos formái szembekerülnének az elvilágiasodott, a gyülekezetek igazi életétől eltávolodott, a maguk módján vallásos, névleges egyháztagok között végzett, újszerű ébresztő evangélizációival, igehirdetéseivel.

A krisztusi szeretet új feladatai az unióban és a globalizált világban

Nem fejezhetjük be ezt az áttekintést anélkül, hogy ne szóljunk a hitből fakadó, cselekvő szeretet új kihívásairól itt, az egyesülő Európában és a globalizálódó, szenvedő mai világban.

Jól tudjuk, hogy az élő Isten-hitnek szüntelenül cselekvő, segítő szeretetté kell átalakulnia – de csakis ebben a sorrendben, Krisztus Urunk „nagy parancsolata” szerint (Mt 22,38–40; 25,31–46; vö. Gal 5,6). A lassan határok nélkülivé átalakuló Európa a sokat szenvedett kontinensen is kitágítja egyházaink szeretetszolgálatának köreit, de ugyanezt teszi a globalizált világban is. Végzetes lenne, ha újra abba a kísértésbe esnénk, hogy a segítő szeretet szolgálata fontosabb lenne Isten igéjének hirdetésénél! De ugyanilyen kísértés lenne az is, ha az „egyedül hit által” mély igei-reformátori igazságát elszakítanánk a vele szüntelenül együtt járó, cselekvő-segítő szeretettől.

Sokoldalú, aktív szeretetünk kihívása és felelőssége nyilvánvalóan növekszik az Európai Unió sokkal tágabb közösségében. Új kapuk nyílnak meg előttünk, hogy segítésünk azokon a testvéreinken, akiket eddig a határok elválasztottak tőlünk. Másfelől ez még inkább ráébreszt minket a jómódú, gazdag Európa és a szegény, éhező, beteg, szenvedő országok és világrészek iránti felelősségünkre is, sőt felelőssé tesz az egész állat- és növényvilág életéért és a kirabolt természetért is. Mert az Isten nélküli, önző ember a legnagyobb veszedelme és pusztítója Isten reánk bízott, csodálatos földi világának! Felelősségünknek és feladatainknak a felismerésére és gyakorlására az Európai Egyházak Konferenciája kínálja a legideálisabb terepet.

Az Európai Unióba való belépésünk jelentős mértékben megnöveli az Európai Egyházak Konferenciájában eddig végzett munkánk jelentőségét is.

Egyfelől azért, mert még több alkalmat ad Európa többi részével – így elsősorban Németország, illetve a skandináv és baltikumi államok túlnyomórészt evangélikus gyülekezeteivel, e népek nyelvével, kultúrájával, sorsával – való megismerkedésre és a testvéregyházi és testvér-gyülekezeti kapcsolataink erősítésére. Itt szeretném ajánlani, hogy ne csak testvérgyülekezetek, hanem külön testvérifjúsági kapcsolatok is alakuljanak a jövőben. Az egymással való rendszeres találkozások, a nyári táborok nyelvi ismereteink és szeretetszolgálatunk erősítésére is lehetőséget kínálnak. Hiszen az ifjúság jelenti egyházunk jövőjét az új Európában!

Másfelől javaslom az Európai Egyházak Konferenciája európai szervezeteivel, központjával és hivatalaival való kapcsolataink bővítését. Az Egyházak Világtanácsa és a Lutheránus Világszövetség mellett az EEK genfi központjával, brüsszeli és strasbourgi irodáival a fiatal munkatársakon keresztül tovább erősödne ennek a jellegzetes európai egyházi szervezetnek a sokoldalú szolgálatában való részvételünk, és ez alkalmat adna arra, hogy az Európai Unió egyházakat érintő kérdéseiben többször megszólalhassunk. Hadd utaljak itt Romano Prodinak, az Európai Bizottság elnökének arra a nyilatkozatára, amelyet akkor tett, amikor tavaly Brüsszelben találkozott az Európai Egyházak Konferenciája vezetőivel és hivatalainak munkatársaival.

Hosszan lehetne még taglalni, hogy milyen új kihívásokat és feladatokat jelent hazai egyházunk és egyházaink számára az Európai Unió tágabb, új közösségébe való belépésünk. Isten gondviselő szeretete, igéje vezesse egyházainkat és egész népünket abban, hogy megfelelhessenek a rájuk váró új feladatoknak ezen az oly sokat szenvedett és kettészakított kontinensen!

Dr. Nagy Gyula ny. ev. püspök

::Nyomtatható változat::