Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Gyakran lehet hallani mostanában: mai világunkban nem elég egyetlen szakma, egy diploma megszerzése. Régi munkahelyek szűnnek meg egyik napról a másikra, de sok egyéb módon is bizonytalanná válhat az emberek élete – akár jó bizonyítványok birtokában is. A tanulást, amíg élünk, nem lehet abbahagyni.

Nemcsak a szakmát, a hitet is tanulni kell. S ehhez közel sem elég a hittanóra. Igaz, hogy a hit hallásból van, a hallás pedig Isten igéje által, de miként a kitűnővel végző tanuló is csak a gyakorlat útján válhat jó szakemberré, úgy a hit dolgában is sok-sok gyakorlásra van szükség. E nélkül a legalaposabb bibliaismeret is csupán elmélet marad.

A legnehezebb talán azt megtanulnunk, hogy merjünk teljesen Istenre hagyatkozni. Persze ez nem azt jelenti, hogy mindent tőle várunk. Ellenkezőleg: állandóan munkában kell lennünk, állandóan „kézben” kell tartanunk magunkat. Még a betegágyon is, amikor tétlenségre, tehetetlenségre kényszerülünk. Az ember ki van szolgáltatva az érzéseinek, a félelmeinek, annak, hogy egyik pillanatról a másikra a csúcsról a mélységbe zuhanhat. Emberileg nincs biztosítva az életünk, akárhány életbiztosítást kötöttünk is. A legelső teendőnk tehát az, hogy az Istenről tanultakat gyakorlattá tegyük a mindennapokban. Isten iskolájában holtig tart a tanulás. A tanítómester Jézus Krisztus. Ő hű képet festett az Atyáról, saját életével szemléltetve mutatta be azt az utat, amelyen járva minden emberi értelmet meghaladó békességre juthatunk. Tőle megtanulhatjuk, hogy nem lehet „megspórolni” a fájdalmat, a szenvedést. Világosan értésünkre adta, hogy ami az ő életében megtörtént, az a miénkben is megtörténhet. A húsvét és az év 52 vasárnapja viszont arról tanúskodik, hogy nem a szenvedésé az utolsó szó. „Ezért tehát nem csüggedünk…”– mondja Pál apostol.

Tényleg nem csüggedünk? Jaj, dehogyisnem; milyen sokszor! Itt van tehát a legérzékenyebb pontunk, amelyet a legjobban erősítenünk kell. Mert a csüggedés idején maguktól nem működnek az életfunkcióink. Nem tudunk imádkozni sem. Legszívesebben lefeküdnénk, még ételt sem kívánunk magunkhoz venni olyankor. Fáradtnak, nehéznek érezzük a tagjainkat. Kialszik a szívünkben a remény.

Az ellenség szeretné elhitetni velünk, hogy nagypéntek az utolsó állomás, hogy akkor minden véget ért. Csak hitünk segíthet el az üres sírig, de ez még nem elég a bizonyossághoz. Csüggedésünk legyőzéséhez kevés az értünk szenvedő Krisztus látványa. Az üres sír sem adhat erőt, legfeljebb halvány reményt. Csak a Jézussal való személyes találkozás tette élővé a tanítványok hitét – olyannyira, hogy attól kezdve nem győzhette le őket a félelem. Rajtunk is csak az segíthet, ha felismerjük Isten Lelkének az érintését. Azt pedig leginkább nagy nyomorúság közepette élhetjük át. Mert igaz, hogy Istennel mindenütt találkozhatunk, lépten-nyomon láthatjuk kezének alkotásait. Hálaének kelhet szívünkben, amikor gyönyörködünk a csodálatos tájban, a madarak énekében, kicsiny gyermekünk mozdulataiban vagy arcocskájában. De ettől még elhatalmasodhat rajtunk a csüggedés, a kétségbeesés. Mindennapi imádságunkká kell, hogy legyen: „Taníts meg engem, Uram, mindent a kezedből venni s mindent a kezedbe tenni.”

Ez olyan tananyag, amelynek a tanulását nem lehet elég korán kezdeni, és amelyet utolsó leheletünkig gyakorolnunk kell. Ebbe tényleg minden beletartozik: a legkisebbnek tűnő dolgok is. A másik ember hozzánk való viszonyulása éppúgy, mint az, hogy mi miként viselkedünk a „nehéz” emberekkel. Beletartozik egy-egy szép tervünk, elképzelésünk megvalósulása vagy kútba esése, de beletartoznak a veszteségeink, az örömeink is. Az is, amit nem akarunk elveszíteni, és az is, amitől szívesen megszabadulnánk. Mindent Isten kezében tudni, oda helyezni, onnan elfogadni – ez a csüggedés esetén beveendő orvosság. Bár elképzelhető, hogy nem hat azonnal, mégis biztosak lehetünk benne: a Lélek a segítségünkre siet, és nem maradunk túl sokáig a porban fekve. Énekeljük hát hittel, bizakodva: „Ne csüggedj, lelkem, hű az Isten, bízzál őbenne, ő hordja terhed. Megváltód, őriző Pásztorod ő!” (EÉ 587) A Feltámadott a garancia arra, hogy fel tudunk kelni, tovább tudunk menni, hogy visszatér belénk az élet.

Szántó Vilmosné

::Nyomtatható változat::