EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„A feleségem nagy hívő. Egyetlen istentiszteletet vagy bibliaórai alkalmat sem hagyna ki. Részt vesz a nőegyleti munkában, áhítatos arckifejezéssel állandóan a gyülekezetben sürgölődik. De hogy valójában milyen, azt csak én, a férje tudom! Amikor ugyanis hazajön a templomból, mindent és mindenkit kibeszél. Állandóan pletykálkodik. Tele van előítéletekkel, mindenkiről lesújtó a véleménye. Úgy képzeli, hogy csakis ő tökéletes. Miatta nem megyek túl gyakran a gyülekezetbe, mert nagyon kiábrándít a viselkedése. Hát ilyennek kell lennie az Isten gyermekének?”

„Ti vagytok a föld sója. Ha pedig a só megízetlenül, mivel lehetne ízét visszaadni? Semmire sem való már, csak arra, hogy kidobják és eltapossák az emberek” – mondja Jézus a Hegyi beszédben (Mt 5,13). És egyre növekvő bűnbánattal kell olvasnunk és hallgatnunk Urunknak az igazi tanítványság értelméről szóló szavait, mert a keresztény misszió erőtlenségéért nagymértékben a mi életünk hamis tanúságtétele a felelős. Nem vagyunk jó és hű bizonyságtevői szerető Atyánknak. Hitünkből fakadó jó cselekedeteink haloványak. Szeretünk napfürdőzni Urunk áldásaiban. Talán még a gyülekezeti szolgálatban is szívesen buzgólkodunk. Jólesik, ha dicsérnek az emberek, ha a lelkész és a közösség megbecsüli gyülekezeti munkánkat. Büszkeséggel tölt el bennünket, ha adományainkért és aktív jelenlétünkért az egyházközség példaértékű személyiségei között tartanak számon bennünket. De talán mindeközben valahol elsikkad a lényeg. Hát akkor most Istennek akarunk tetszeni vagy az embereknek? Engedjük-e, hogy az Ige által megérintsen és átformáljon a Szentlélek Úristen? Elismerjük-e, hogy koldusok vagyunk, hogy Isten nélkül senkik és semmik nem lehetnénk?

Testvéri szeretettel köszönöm meg levélírónk sorait, hiszen sokak tapasztalatát öntötte szavakba. Rendkívül gyakori, hogy egyébként istenfélő emberek elzárkóznak községük vagy városuk keresztény gyülekezetétől, mert csalódnak az ottani közösség tagjaiban. Az Isten gyermekéhez méltatlan életvitel, a szeretetlen magatartás, a keresztény gőg sokakat taszít. Nem véletlenül mondják: „Ha ez a hívő élet, akkor én ebből nem kérek!”

Nemrégiben olvastam, hogy egy vadlibacsapat útban a déli országok felé megállt pihenni valami mocsár fölött. Egy ember kegyetlen kíváncsiságtól hajtva elfogott egyet közülük, és lemetszette szárnyainak egy részét. A nádasból figyelemmel kísérte gonosz tettének következményeit: a lenyesett szárnyú liba nem tudta követni társait, amikor a madárraj a magasba szökkent. A társai azonban észrevették hasztalan próbálkozását, és – nem követve ösztönüket – visszatértek a mocsárhoz. Megvárták, amíg a szárnyaszegett madár erőre kapott. Napokat töltöttek el ott, és csak akkor indultak el, amikor már a kis sérült is csatlakozhatott hozzájuk.

Különös, hogy az állatvilágban ennyire jelen van az empátiás készség, míg mi, emberek többnyire csak kritizálni szeretjük egymást. Kizárólag a nekünk szimpatikus, a hozzánk hasonló gondolkodású embertársainkkal érezzük jól magunkat. Még nem tanultuk meg tisztelni egymást, még nem értettük meg, hogy Isten nem személyválogató, még nem nyílt meg a szemünk arra, hogy nincs én és te, csak mi vagyunk. A Szentlélek Úristen áldott munkája az, amikor meglátjuk ennek a „mi”-nek a jelentőségét. Ahogy egy zaire-i pap mondta: „Azért vagyok, mert vagyunk!” A szentek közössége áldás. Tart, amikor elesnék, fölemel, amikor a porban fekszem, letörli könnyeimet, és örömömben is osztozik velem. „Jobban boldogul kettő, mint egy: fáradozásuknak szép eredménye van” – mondja a prédikátor (Préd 4,9). Meggyőződésem, hogy önmegvalósító terveink helyett végre itt az ideje annak, hogy közösségben gondolkodjunk! Végre itt az ideje annak, hogy megbecsüljük egymást, hogy értékeljük a Krisztus-test tagjainak személyre szabott munkáját, hogy észrevegyük a különbözőségeink szépségét, hogy előítéletek nélkül tudjunk épülni egymás hite által.

Kedves levélíró testvéremnek ezért szeretettel azt javaslom, hogy ne távolodjon el a gyülekezettől azért, mert egyesek – jelen esetben éppen a felesége – magatartása taszítja. Saját magát fosztja meg így az áldástól! A pletykálkodás, mások kibeszélése, jó hírnevének beszennyezése, mondatainak szándékos kiforgatása bűn. Érdemes felhívnia erre a kedves neje figyelmét (vö. 2Móz 20,16). A hívő keresztény ember gyakran tapasztalja, hogy bizony nem könnyű megzabolázni a nyelvét. Szinte mindannyian örömmel vájkálunk mások magánéletében, szinte várjuk, lessük, hogy milyen hírek érkeznek a szomszédból vagy a „sztárok” világából. Nem véletlen, hogy a pletykalapok fogynak el leggyorsabban az újságosstandokról. Ráadásul sokan nem is látják be, hogy a pletykálkodás milyen veszélyes terület: a Diabolosznak, a nagy szétzilálónak a lelki szántóföldje. Tudjuk, hogy az egyházat a pokol kapui sem rengethetik meg; nincs az a hatalmasság, amely kívülről támadva lerombolhatná. De belülről a hívők seregének egymás iránti irigysége, hatalmaskodása, ítélkező magatartása bizony alááshatja erejét. „Miért nézed a szálkát atyádfia szemében, a magad szemében pedig miért nem veszed észre még a gerendát sem?” (Mt 7,3) – segít el Jézus Urunk bennünket ahhoz a felismeréshez, hogy bizony sok nyomorúságunk van ezen a területen. Jakab apostol pedig így tanít: „A nyelvet azonban az emberek közül senki sem tudja megszelídíteni, fékezhetetlenül gonosz az, telve halálos méreggel.” (Jak 3,8) Még rágondolni is rossz, hogy ugyanazzal a nyelvvel áldjuk az Urat, és átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket! Szabadulni csak úgy tudunk ebből a meghasonlott állapotból, ha a bűnt bűnnek valljuk meg, ha böjtölünk, imádkozunk, és Isten bölcsességét kérjük.

Őszintén bátorítom kedves levélíró testvéremet, hogy érzéseiről mielőbb beszéljen házastársával, mert előfordulhat, hogy nemcsak a keresztény életvezetés területén, hanem a házasságukban is ellentét, zavar támadhat! Ne adja fel a reményt! „Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének” (Jak 5,16b), és „tudja meg, hogy aki megtérített egy bűnöst a tévelygés útjáról, megmenti annak a lelkét a haláltól, és sok bűnt elfedez” (Jak 5,20).

Támogató imaháttérrel kíséri:

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::