Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Finn, észt, inkeri, erdélyi és magyarországi lelkészek gyűltek egybe – mintegy százan – június 7. és 14. között Kolozsvárott a hagyományos finnugor lelkészkonferenciára. A sokszínű programokat A hagyomány szerepe a nemzeti és evangélikus önazonosság megőrzésében cím fogta össze.

Mélyenszántó teológiai előadások, informatív egyházismertetők, gyülekezetlátogatások, kapcsolatépítő, -erősítő személyes beszélgetések – röviden így foglalható össze a finnugor lelkészkonferenciák programja. Az immár hét évtizedre visszatekintő rendezvénysorozat valódi célját és értelmét azonban eddig sem csupán a meghívott résztvevők tapasztalhatták meg. Az áhítatokkal keretezett napok gyümölcse már korábban is számos formában megmutatkozott egyházaink, gyülekezeteink, híveink életében. Idősebb olvasóink pontosan tudják, milyen hatásuk volt a hazai evangélikusságra a finn ébredési mozgalmaknak, és az elmúlt esztendőben minden magyar evangélikus családhoz ingyenesen eljuttatott finn Kátét forgatva is hálát adhattunk Istennek a testvéri kapcsolatokért.

Nyelvrokonok – hittestvérek

A finnugor lelkészkonferenciák sorát személyesen talán legrégebb óta nyomon követő magyarországi lelkész, Baranyai Tamás jóvoltából lapunk 7. oldalán közöljük azt a történeti összefoglalót, amelyből kitűnik, hogy idestova negyedszázada megtörtént az észt evangélikus egyházzal való kapcsolatfelvétel is. Finn „nagytestvéreinké” az érdem, hogy 1985-ben már az Oroszország – az akkori Szovjetunió – Inkeri Területén (Szentpétervár környékén) élő lutheránusokat is bevonták a többnyire négyévenként tartandó találkozók áramába. A mostani, kolozsvári együttléten immár közös igényként fogalmazódott meg, hogy – a nyelvrokonság mentén – tovább lehetne, kellene szőni a testvéri szálakat…

Egy kívülállónak nem lehetett könnyű dolga, ha el akarta dönteni, hogy a kolozsvári konferencián kik a finnek, és kik a magyarok. Miután az észt és az inkeri delegáció tagjai szinte kivétel nélkül anyanyelvi szinten beszéltek finnül, az előadások erre a két nyelvre szorítkoztak. A finn–magyar kapcsolatok elevenségét jelzi, hogy a résztvevők közel harmada tolmácsként is hozzájárult a konferencia sikeréhez. Ha a nyelvrokonságra nem is szolgáltatott újabb adalékokat a találkozó, hitvallásunk mindennél nyilvánvalóbban tanúskodott az erős testvéri közösségről – a Jézus Krisztusban.

Tradíció és hagyomány

A köznyelvben a „tradíció” és a „hagyomány” ugyanazt a fogalmat takarja, ám a központi témát boncolgató előadásokból kitűnt, hogy teológiai megközelítésben számos jelentésbeli eltérés mutatható ki. (Magyar részről – többek között – Reuss András teológiai professzor és Adorjáni Dezső, a Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház püspökhelyettese taglalta a kérdést.)

Az erdélyi helyszín is indokolta, hogy a lutheránus gyökerek vizsgálatát több előadás is párhuzamba állította a nemzeti identitás megőrzésének szükségességével. Konklúzióként mindenesetre megállapítást nyert, hogy az evangélikus tradíciók „nemzeti beágyazódottsága” révén – különösen a kisebbségi létben élők esetében – kimutatható a megtartó erejű kölcsönhatás.

A lutheri hagyomány „átörökítésében” meghatározó szerepük van a hitoktatóknak. Ebből az aspektusból Szabóné Mátrai Marianna, hittudományi egyetemünk Gyakorlati Intézetének vezetője és Hannele Repo, az egyik finn egyetem tanára vizsgálta meg a témát, vázolva a magyar, illetőleg a finn hittanárképzés és hitoktatás jellemzőit.

A konferenciák visszatérő gyakorlata, hogy a testvéregyházak képviselői beszámolnak a legutóbbi találkozás óta megtett útról, örömeikről és gondjaikról. A népesség 84%-át kitevő finn evangélikusság gondjai ugyan többnyire merőben mások, mint „kistestvéreiké”, de a szekularizáció erősödése közös fellépést sürget. Nem véletlenül talált kedvező fogadtatásra az a javaslat, hogy erről (is) szóljon majd a soron következő konferencia.

Házigazdák dicsérete

A Romániai Evangélikus-Lutheránus Egyház nyugalomba vonuló püspöke, Mózes Árpád bevallotta: nagy örömmel, de némi félelemmel készültek első ízben vendégül látni a finnugor konferenciát. Jóllehet lapzártánkkor még nem minden „külföldi” hagyta el Erdélyországot (a magyarországiak a június 13-ai európai parlamenti választások miatt a hét végére szervezett vidéki gyülekezetlátogatásokon már nem vehettek részt), bizonyára nemcsak az „ugorok”, de a finnek is jó benyomásokkal tértek haza. (Volt, aki már a félidőben örömmel nyugtázta, hogy – bár a finn és a magyar delegációt is püspökök vezették – az együttlétre nem nyomta rá túlzottan bélyegét a gyakorta kísértő protokoll.)

A rendezvénysorozat kolozsvári részének – a tulajdonképpeni konferenciának – az erdélyi reformátusok Árva Bethlen Kata Diakóniai Központja adott otthont. Az intézmény ugyan a település peremén található, ám mivel két este is a Kolozsvár szívében lévő evangélikus templomban zárult a program, azok is megcsodálhatták a „kincses város” főterét, akik a délutáni órákban nem kockáztattak hoszszabb sétát. A találkozó „háziasszonya”, Kovács Erzsébet püspöki tanácsos bizonyára számos köszönőlevelet kap majd az elkövetkezendő napokban a résztvevőktől. Aki azonban a testvéri kapcsolatok ápolásának lehetőségéért kíván hálát adni, az imába foglalt köszönetét ne Kolozsvárra „címezze”…

TPK

::Nyomtatható változat::