Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A kötet címlapján hatszögletû méhkaptárra emlékeztetõ rajzot találunk. Minden laikus gyülekezeti munkatárs egy-egy alkotó sejtje lehet helyi közösségének – számomra ezt sugallja Pap Klára mûvésznõ munkája. De a lényeget a kötet címe fogalmazza meg. Christian Möller heidelbergi teológiai professzor huszonegy levelének alapgondolata ugyanis ez: „Ha az Úr nem építi a házat…” A folytatást is jól ismerjük: „…hiába fáradoznak az építõk” (Zsolt 127,1).

A szerzõ bevezetõjében reformátorunkat idézi: „A gyülekezetépítés elsõrenden nem emberi munka, hanem annak a munkálása, amit Isten a gyülekezet felépítéséért már régen megtett és még mindig tesz. Ha Ön munkájával és a gyülekezetért való felelõsségével az Isten építésébe, munkájába és teremtésébe bekapcsolódik, meg fogja érteni, amit Luther Márton az egyházról mondott. »Nem mi vagyunk azok, akik az egyházat meg tudják tartani; az elõttünk levõk sem maguk tartották meg, az utánunk jövõk sem tudják megtartani. Hanem csak az, aki volt, aki van, és aki lesz, aki ezt mondja: Veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. (Mt 28,20)«”

Erre az alapvetésre épül a háromszor hét levél, s közös kulcsszavuk ez a hármas ajándék és feladat: a gyülekezet, a vasárnapi és a mindennapi istentisztelet. Megszívlelendõ a szerzõ azon javaslata is, hogy ezeket a néhány oldalas leveleket a presbiteri ülések elején érdemes közösen elolvasni és átgondolni. Christian Möller egyébként vallja: ezáltal nem válnak hosszabbá az ülések, hanem rövidebbek és jobb hangulatúak lesznek. Ám a múló hangulatnál több üzenet rejlik ezekben a többnyire egy-egy kérdést felvetõ, „valóságos” levelekben. Most mindhárom részbõl csak egy levelet említ meg az ajánló, abban a reményben, hogy ezek a – mi gyülekezeteinkben is aktuális kérdéseket megválaszoló – levelek presbitériumi üléseink egyik „szabadon választott napirendi pontjává” lehetnek. Bontsunk fel tehát hármat közülük!

Misszionáló népegyház?

Íme a válasz: „Népegyházi a szó legjobb értelmében egy gyülekezet akkor, ha csak egy leheletnyit is kisugároz abból az örömbõl, »amely az egész nép öröme lesz« (Lk 2,10). Ez az öröm a népegyháznak is missziói szenvedélyt ad, és a gyülekezet nemcsak a nép számára nyílik meg, hanem nyitva marad Isten Lelke mûködésére is. (…) A misszionáló népegyház egyház mindenki számára, de nem minden számára. Tanúskodik az istentelenek megigazulása mellett, s egyben elutasítja az istentelenséget. A bûnök megbocsátásából él, és azonnal elutasítja a bûnt.”

Mi lehet az istentiszteletbõl?

Erre a manapság egyházunkban is aktuális kérdésre szintén megfontolandó tanácsot ad Christian Möller. „A közösség ízlése után menni teljesen lehetetlen, már csak azért is, mert túl sok ízlés van, amelyeket nem lehet közös nevezõre hozni. Idõtálló elõírások, hogy milyennek kellene lennie egy istentiszteletnek, nincsenek még a Bibliában sem. Azt viszont megkérdezhetjük, hogy mire vágyik a zsoltáros, amikor ezt mondja: »Láthassam, milyen jóságos az Úr, és gyönyörködhessem templomában« (Zsolt 27,4). Vágyik az Úr háza után, amit az eredeti szöveg szó szerint így fejez ki, hogy az »Isten dicsõségét megláthassam«, és ebben elrejtõzhessen, mert különben elveszett lenne a világon, látva az õt körülvevõ ellenségeskedést. De mi módon lehetséges ez egy istentiszteleten, ha Isten az õ dicsõségét egyedül az õ szabad akaratából mutatja meg, és az emberek ebben nem befolyásolhatják? – Számomra jelenleg az tûnik a legfontosabbnak, hogy ismét felfedezzük az istentiszteletet mint a csend helyét, amelyen az Isten jóságának fénye ki tud bontakozni. A gyülekezetnek is fontos az, hogy a liturgiai lépéseket jól ismerje vagy fokozatosan megismerje. (…) Az új, amit egy gyülekezettel meg kívánunk ismertetni, valóban csak akkor igazán új, ha ezt az újat be tudjuk építeni a jól ismert háttérbe. Egy gyülekezet, amelyet az egyik meglepetésbõl a másik meglepetésbe ûznek, soha nem jut el a nyugalomhoz, és soha nem jut el az imádságig. Az újat sem úgy éli meg, mint ami megszabadít, hanem mint ami megterhel.”

A kövek prédikációja, vagy: a templom beszél a hitrõl!

Ne botránkozzunk meg a szerzõ következõ válaszán sem! „Bizonyára már Ön is tapasztalta: Egy idegen városban vagyok, meglátok egy szép régi templomot, szeretnék benézni, már jó elõre örülök a nagyváros lármája közepette egy kis csendnek, felmegyek a fõbejárathoz – zárva! Megyek az oldalbejáratokhoz – be vannak csukva! Körbejárom a templomot – minden ajtó be van csukva! Akkor már 99,9 százalékban biztos vagyok benne: ez egy evangélikus/református templom! (…) S megerõsödik egy olyan kép errõl az egyházról, hogy elzárkózó, nem vendégszeretõ, elutasító egyház. Meggyõzõdésem szerint szükséges, hogy a templomot használják a hétköznapokban is. Egy templom tulajdonképpen csak akkor válik más emberek számára is embereket hívogató helyiséggé, ha Önök gyülekezetként otthonra találnak abban hitükkel, és világosan hallják azt a prédikációt, amit a templom kövei kiáltanak Önöknek. Ott van az oltár, a szószék és a keresztelõmedence, amelyek elmondják, hogy mi az egyház: »Az egyház a szentek gyülekezete, ahol az evangélium tisztán (azaz meghamisító toldások nélkül) prédikáltatik, és a sákramentumokat (keresztség és úrvacsora) szereztetésüknek megfelelõen szolgálják ki.« (Az Augsburgi hitvallás 7. cikkelye 1530-ból)”

(A könyv a Lux Kiadó gondozásában jelent meg a Nemzetközi Theologiai Könyvek sorozat 57. köteteként. Megjelenését hírül adta a Lelkipásztor 2004/2. száma is. Kapható a Huszár Gál könyvesboltban 650 Ft-os áron.)

Garai András

::Nyomtatható változat::