Liturgikus sarok

Nézzünk körül az egyházban 2.

Hozzászólás a cikkhez

Új sorozatunk azt a célt szolgálja, hogy egy kicsit közelebbről is megismerjük testvéregyházaink istentiszteleti életét. Elsőként – dr. Pásztor János református lelkipásztor, nyugalmazott teológiai professzor jóvoltából – a református egyház liturgikus múltjával foglalkozunk, a jövő héten pedig a kálvini egyház jelenét és jövőjét vizsgáljuk meg.

A reformáció liturgiai szempontból legfontosabb eredménye az élő Ige újrafelfedezése volt. A prédikáció visszakapta méltó helyét az istentiszteleti életben. A reformátorok ajándékba kapták a prédikálás örömét, és felismerték liturgiai fontosságát. A istentisztelet nem mágikus, automatikus esemény, hanem a Krisztusban önmagát adó Istennel való találkozás. A prédikáció és a szentség egysége őrzi meg attól, hogy mágikus szertartássá váljon. Kálvin is az úrvacsora és a prédikáció szerves egységét tanította. Szerinte „az ördög találta ki, hogy ne legyen minden vasárnap úrvacsora”, amelyben Krisztussal való titokzatos egyesülésülésünk megy végbe (unio mysticacum Christo; Kálvin tanításának ez a középpontja, nem a kettős predestináció!). Ez nem plátói értelemben vett „lelki” dolog, mert benne rejlik az ember egész személyisége, a teste is. A reformátor ugyanezért helyesli a térdelve imádkozást is: „…naponta letérdelünk” – írja az Institutióban.

A tárgyak mágikus használata elleni tiltakozásul Kálvin radikálisabb volt Luthernél. A genfi Szent Péter-katedrálisból minden képet és szobrot eltávolítottak. A megmaradó és előrehelyezett oltárt régi nevén úrasztalának kezdték el hívni, amelyet „körülvesz” a gyülekezet. Kálvin fontosnak tartotta az éneklést, különösen is a zsoltárok liturgiai használatát, hiszen ez követlen kapcsolatot teremt az ószövetségi istentisztelettel. A „genfi zsoltárok” sok református énekeskönyv szerves részét képezik, de megmaradt a reformáció által megtisztított evangéliumot tartalmazó középkori szöveg – közöttük a zsoltárok – gregorián jellegű éneklése is (a gregorián zsoltározást Debrecenben ma is művelik, Budapesten pedig közös protestáns zsoltározások vannak). Szintén fennmaradt a gyülekezet cselekvő részvételét segítő és kifejező dialógusok használata (például a Tízparancsolat olvasásakor, a bűnvalló és közbenjáró imádságokban). Kálvin többször hangsúlyozta, hogy az istentisztelet mértéke a Krisztus-központúság: „Csak az olyan szertartások (…) nem kártékonyak, melyek az embert Krisztushoz vezetik.”

Kálvin strasbourgi vagy genfi liturgiái, de még Zwingli zürichi rendtartása is azt mutatja, hogy ezek a középkorban gyakorolt liturgiákból formálódtak az Istent dicsőítő gyülekezetben. (Zwingli – az inkarnáció hangsúlyozása céljából – az Ave Mariát is benne hagyta a liturgiában.) Náluk is a létező liturgiának az Ige világosságában való megreformálásáról, nem pedig a semmiből való alkotásról van tehát szó.

A középkorban mindennap volt úrvacsorai szertartás, amelyet a gyülekezet tagjai a benne való részvétel nélkül néztek (hallgató egyház). A válaszok a klérus és az énekkar között hangzottak el. A magyar református liturgiákban a responzórikus imádságok és litániák használatát hosszú időn át gyakorolták. Az 1646-ban Gyulafehérváron megjelent Öreg graduál című liturgiáskönyv és a Debrecenben 1812-ben kiadott Énekeskönyv is erről tanúskodik. Megindult azonban egy folyamat, amelyet egyrészt a puritanizmus szélsőséges formája táplált, mely az istentiszteleteken semmiféle kötött szöveget nem tartott helyesnek (ez jellemző a szabadegyházak mai istentiszteleteire is), másrészt pedig az európai protestáns teológiákat eluraló, a felvilágosodás hatására kibontakozó racionalizmus. E szellemi irányzat központja és mércéje nem Isten Igéje, hanem az ember a maga intelligenciájával, gondolkodó képességével. Ez liturgiai szempontból azt eredményezte, hogy az istentiszteletet nem az Isten-dicsőítés és a vele való találkozás alkalmának, hanem csupán tanításnak, „okos vagy erkölcsös dolgokról való” előadásnak tekintették. A szentségekben és az imádságok mondásában való részvétel lassanként a peremre szorult és eltűnt.

Hazánkban a 19. század második felében ment végbe ez a „liturgiai öngyilkosság”. Ebből ma már kezdünk kigyógyulni azáltal, hogy hangsúlyozzuk az úrvacsora-eucharisztia (a II. Helvét hitvallás is így nevezi) ünneplésének gyakoriságát, illetve a gyülekezeteknek az istentiszteleti életben való tevékenyebb részvételét. Több helyütt is tapasztalhatóak a liturgiai megújulás biztató jelei. Mindez azt is jelenti, hogy istentiszteleti rendben is közelebb kerülünk egymáshoz.

Az istentisztelet minket, az egyházban élőket erősít és elevenít, ugyanakkor Krisztusról is tanúskodik a társadalomban. Minél inkább tudunk együtt ünnepelni, annál erőteljesebben „zendül ki” (1Thess 1,8; Károli-fordítás) közülünk az ige, és lesz hathatós a tanúságtételünk. Mindennek érdekében is könyörögnünk kell: „Jövel, Teremtő Szentlélek, és híveiddel légy vélek.”

Dr. Pásztor János

::Nyomtatható változat::