Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

„A lélek pedig visszatér Istenhez, aki adta.” (Préd 12,7)

Egy vázában álló, új hajtásokat hozó fenyőgally adta az ötletet. Apámtól tudom, hogy be lehet szerezni egy olyan enzimet, amely hatással van a gyökérképződésre. Elvileg tehát nem zárható ki annak lehetősége, hogy akár egy új fenyőfát is előállíthassunk ily módon. Új fenyőfát egy már meglévő növény egy darabjából? Nem is olyan ritka és ismeretlen ez az eljárás. Például igen könnyen szert tehetünk egy cserép kaktuszra úgy, hogy egy nagyobb példányról levágunk egy parányi tüskés levélkét, majd elültetjük.

Az élet ezek szerint – legalábbis a növények szintjén – egy olyan „kontinuum”, amely bár növekvőnek, fejlődőnek, szaporodónak mutatja magát, esetenként mégis képes eltérni e szabályoktól. Ez azt is sugallja, hogy nincs egészen hozzájuk kötve.

Vajon mi akadálya lehet annak, hogy ugyanezt feltételezzük az állatvilágban is? Elég, ha csak a kettévágott földi gilisztákra vagy az egymással összenőtt borjakra, a kétfejű kutyákra, netán az egyfejű és kéttestű torzszüleményekre gondolunk. Ezekhez hasonló jelenségek az ember esetében is előfordulnak olykor. Vajon helyes-e, hogy individuumnak, azaz oszthatatlannak nevezzük a személyiséget?

Nem lehetséges-e, hogy éppen ezek a ritka extremitások lebbentik fel a fátylat a dolgok valódi mibenlétéről, amelyet a világ normális működésének szabályszerűségei jótékonyan eltakarnak a szemünk elől? Lehet, hogy az, amit léleknek nevezünk, ugyanolyan folytonosságként létezik az örökkévalóságban, mint a növények életereje? Hogy miként a végtelen óceán cseppjei, úgy viszonyulnak emberi lelkeink is egymáshoz és az örökkévalósághoz? Lehet, hogy egyszeri és megismételhetetlen voltára oly büszke lényünk egy napon rádöbben, hogy valójában egy hatalmas és végtelen körforgás részese, amelyben folytonosan keverednek egymással az alkotóelemek, és éntudatunk nem egyéb, mint egy-egy pillanatnyi kiszakítottság csupán? Életünk és halálunk pedig ahhoz volna hasonlítható, mint amikor a Nap sugarai páraként fölemelik a vízcseppecskéket, hogy valahol újra alakot öltsenek más összetételben, majd viszszatérjenek a végtelen óceánba? Tudom, hogy ez így nagyon „New Age”-esen hangzik, de azért gondoljuk csak végig!

Ebben az esetben ugyanis egy újabb érvet találtunk amellett, hogy például a génekkel történő manipulációknak – a tudományos eredményektől függetlenül – etikai vonatkozásaik is vannak. Az imént fölvetett gondolat éppen azon alapul, hogy ha az élet – akár a növények, akár az állatok, akár az emberi lélek szintjén – egyfajta folytonosság, akkor erkölcsileg valóban támadhatóvá válnak azok a tudomány haladására apelláló érvek, amelyek szerint a kudarcba fulladt kísérleteket a jövőben megmutatkozó eredményességük fogja igazolni. Itt ugyanis nem marad többé hely a torzszülöttek, az örökletes és kiküszöbölhetetlen károsodásokkal születő, az érett kort csak kicsiny valószínűséggel megélő egyedek előállításával vállalt kockázatnak – még azon nemesnek és előremutatónak tűnő érvekre hivatkozva sem, amelyek éppen ezek végleges kiküszöbölését célozzák meg a tudományos kutatások előrehaladása által.

Észrevehető azonban, hogy érvelésem kétélű. Az élet folytonosságára hivatkozva elutasíthatjuk bár az emberkísérleteket, ám ez felvet egy másik, ugyancsak súlyos etikai problémát. Mind ez idáig ugyanis az élet egyetemes értékére való hivatkozással meglehetősen nyomós érvek szóltak amellett, hogy nehéz volna meghúzni a határt a terhesség alatti szűrővizsgálatok alapján megállapított nyilvánvaló fogyatékosságok miatt elvégzett abortusz vagy a gyógyíthatatlan betegen saját kérésére végrehajtott eutanázia és a náci ideológia embertelen prakticizmusa között.

A fentebb fölvetett gondolat azonban éppen azt sugallja, hogy az élet mint folytonosság nem kényszeríthető olyan formába, amely számára kedvezőtlen, szenvedésekkel teli, megalázó. Tudjuk, hogy a természetben működő kiválasztódási stratégia szintén ebbe az irányba mutat: a gyenge, az életképtelen elhullik, még mielőtt ivarérett korba léphetne. Sőt a „kiválasztódásról” olykor maguk a szülők vagy a fajtársak gondoskodnak. Föl is merült már az a kérdés, hogy vajon nem hatáskörtúllépés-e az ember részéről, amikor a tudomány és technika eszközeinek igénybevételével mesterségesen ellene hat ezeknek a természetes kiválasztódási mechanizmusoknak?

Valláserkölcsi vonatkozásban tehát nemcsak a klónozással kapcsolatban vethető fel az a jól ismert probléma, hogy az ember törvénytelen módon „istent játszik”, hanem már az életképtelen vagy az élet minősége szempontjából csökkent lehetőségekkel bíró magzatok, illetve a halálos betegek mesterséges életben tartása kapcsán is. Olyan szempontra bukkantunk volna tehát, amely az élet értékének valamiféle haszonelvű, otromba és embertelen értelmezése alá adhat lovat?

Majdnem mindegy. Ami lehetséges, azt az ember valahol és valamikor valóra is fogja váltani. Ha nem teszik meg (márpedig nem teszik meg) azok a „jó emberek”, akik etikai aggályaik miatt úgy érzik, igenis határt kell szabni a tudomány szabadságának, akkor majd valahol és valamikor végre fogják hajtani azok a „rossz emberek”, akik fittyet hányva az etikai kifogásokra és az élet feltétlen értékére, kizárólag a technológia fejlődésétől és lehetőségeitől teszik függővé, mit valósítanak meg.

Ez pedig nyugtalanító. Ám azt hiszem, éppen eme rendkívül aggasztó jövőkép felvázolásakor növekedhet meg újra a hitbeli megfontolások szerepe. Keresztény emberként szabadságomban áll felismerni, hogy ezek a rendkívül kétélű igazságok és lehetőségek is ugyanannak az Istennek a kezében vannak, aki a világot nemcsak teremtette, hanem az ember minden gonoszsága és lázadása ellenére mindmáig fenntartja. Ha Isten annak tudtában „engedi” az embert ilyen technológiai-tudományos fejlettségi szintre, hogy éppen azoknak nem lesznek erkölcsi aggályaik annak gátlástalan kiaknázása tekintetében, akik azt nem jóra, hanem rosszra akarják használni, akkor nyilvánvalóan itt is, most is – mint mindig és mindenütt – ő maga fogja kezében tartani az eseményeket, és még a legnagyobb borzalomból is képes lesz jót kihozni.

Mindezzel nem valamiféle fatalista jövőképet kívántam felvázolni és az ennek megfelelő passzív, beletörődő magatartást helyeselni. Ellenkezőleg! Sohasem válik feleslegessé etikai megfontolásaink komolyan vétele, az általunk helyesnek, emberségesnek tartott út követése – akkor sem, ha a világ körülöttünk egyre személytelenebbé és embertelenebbé válik. Ez Jézus útja. Az egyetlen útja annak, hogy az egyébként kizárólagosan a technológia által uralt kényszerpályáról egy olyan ösvényre lépjünk, amelyen a technológia lehetőségei mellett – vagy olykor velük szemben – az emberi méltóság és szabadság az iránymutató. Ez az ösvény az, amely az életet mint folytonosságot elvezeti annak forrásához, ahol a kémcsövekből és lombikokból kiszabadulva minden cseppecske visszatérhet a végtelen óceánba.

Bartha István

::Nyomtatható változat::