Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mindenki tudja, hogy egy pszichiátriai kezelést nem nem lehet letudni néhány perces beszélgetéssel, legyen bármily felkészült, tapasztalt és lelkiismeretes is a beszélgetőtárs. A Dr. Csernus című műsor nyilvánvalóan egy szerkesztett tv-show, ebben kezdettől fogva kár lett volna bárkinek is kételkednie.

Ahogy ez már ilyenkor lenni szokott, a „szakmabeliek” – pszichológusok és pszichiáterek egyaránt – meglehetős megvetéssel beszélnek erről a kezdeményezésről. Ennek a jelenségnek kettős oka van. Egyrészt mindenki félti a mundér becsületét, épp ezért bármit, ami saját szakterületét „bulvárosan”, felszínesen, elnagyoltan mutatja be, eleve gyanakvással, megvetéssel szemlél. Márpedig egy néhány perces műsorban – amely ráadásul kifejezetten a laikus nagyközönség számára készül, és a nézettségi mutatókkal operál – nehéz volna nem bulvárosan, nem felszínesen és nem elnagyoltan bemutatni egy ilyen rendkívül felelősségteljes és komoly orvoslási területet, mint amilyen a pszichiátria.

A másik ok már nem ennyire szakmához kötött. Bárki könnyen kitalálhatja, mi is lehet ez, nem kell hozzá az emberi lélek szakemberének lenni. Hiszen mindannyian jól ismerjük magunkat: ha valaki népszerűségre tesz szert, ráadásul saját szakmájának eredményes művelése mellett médiasikert és ezzel feltételezhetően anyagi pluszbevételt és népszerűséget is elkönyvelhet magának, arra akkor is sandán tekintenek kollégái, ha egyébként szakmailag semmi kifogásolnivaló nem lenne a munkájában. A magát műveltnek tartó „nagyközönség” viszont egyenesen tudni véli, hogy „a tévésztár valójában egy sarlatán, aki a szakma legelemibb szabályaival nincs tisztában, és jó érzésű, épeszű ember a kutyáját sem bízná rá”.

Így tudtam meg egyik hittanosomtól azt is, hogy David Beckham tulajdonképpen egy kétballábas paprikajancsi, akiből csupán a média csinált futballsztárt, mint ahogy Michael Schumacher tudománya se több, mint bármelyik kezdő, úrvezetői jogosítvánnyal rendelkező szőke hölgyé, csupán a szerencsés istállóválasztás és a műszakilag kiemelkedő teljesítményt nyújtó versenykocsik teszik, hogy évek óta rendre magánál tart minden Forma–1-es bajnoki aranyérmet.

Most némi szorongás fog el. Ha már gondolataimban idáig eljutottam, vajon nem kell-e valamiképpen elvarrnom a szálakat, és igazságot tennem ebben az ügyben? Ez azonban veszélyes vállalkozás, hiszen akárhogyan is foglalnék állást, valakinek a nemtetszésével találnám magam szemben. Ha csupán azt hangsúlyoznám, hogy Csernus doktor köztudomásúlag kiváló szakember, akkor talán nekem kellene megmagyaráznom, miért vállalkozik mégis ilyen közízlést kiszolgáló médiaszerepre. S ezt valószínűleg hiába próbálnám azzal védeni, hogy a népszerűség önmagában még nem bűn, elvégre ő mégsem a Való Világ „Imréjeként” került a képernyőre. Ráadásul ha már a televízió ilyen nagy szerepet tölt be az emberek életében, akkor legalább ezen a bulváros szinten csöpögjön át rajta néha valami kevésbé lélekromboló dolog is.

Ám ha mások kedvében próbálnék járni, és ezt mondanám: „De hiszen ez az ember orvos létére megfésülködni sem képes, ráadásul fülbevalója van, a kamera előtt dohányzik, és még csak nem is evangélikus”, akkor esetleg arra hívnák fel a figyelmemet, hogy talán mégsem a felsoroltak a legfontosabb dolgok az életben, és különben is, hogy jövök én ahhoz, hogy egy tanult embert a saját szakmájában kioktassak…

A szálak elvarrásával tehát – szokásomhoz híven – ismét adós maradok. És még csak nem is azért, hogy a szürke és jellegtelen véleménynélküliség álorcája mögé bújva megússzam a felelősségre vonást. Egyszerűen csak azért, mert a „Csernus-szindrómát” is egynek tartom azon jelenségek közül, amelyek kiválóan mutatnak rá a dolgok sokrétűségére. Valamint arra: nem biztos, hogy mindig mindenre kész válaszokkal kell előállnunk. Szabad nekünk egyszerűen csak úgy töprengeni, tűnődni, kérdezni is. Akkor is, ha egyébként tényleg van valamilyen véleményünk. Nem biztos tehát, hogy mindenáron választ kell adnunk minden kérdésre. Pláne nem azokra, amelyeket föl sem tettek.

Legeslegvégül tartozom még egy vallomással. A minden oldalról érkező rosszalló fejcsóválások mellett még egy képzeletbeli párbeszéd lelki füleimmel egyre hallhatóbb foszlányai is nyomasztanak: „Szóval mit is akart maga pontosan ezzel az írással?” „Doktor úr, én azt biza� nem tudnám megmondani.” „Hazudik!”

Bartha István

::Nyomtatható változat::