Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Képeket őrzök a szívemben – friss emlékekként egy nyári tábor után.

A HÉV-megállóban találkozunk a gyerekekkel, akik könnyű kis csomaggal a hátukon érkeznek, belül azonban sok terhet hordoznak. Nem tudják, hogy a bántó szóra nem csupán ütéssel lehet válaszolni. Egy-egy elveszített pingpongmeccs után csalást kiáltanak. Nem ismerik a közösség és az önfeledt játék örömét. De érzik a jó szó, a szeretet és az ölelés hiányát. Az egyiknek az fáj, hogy apját ritkán engedik haza a börtönből, míg a másik gyermek szemében fájdalom és rettegés van, ha apa neve szóba kerül. A kislány, aki első nap még szerelmes az egyik vezetőbe, éjjel erőszakról álmodik…

Vajon meg tudjuk-e mutatni röpke tíz nap alatt, hogy van másfajta élet is? Tudjuk-e sugározni feléjük a krisztusi szeretetet? Bizonyságtétellé válik-e szavaink mellett a viselkedésünk, a türelmünk, az érintéseink? Érzik-e tekintetünkben, hogy nem rájuk, hanem értük haragszunk, és hogy az eltört lámpa nem oltja el szeretetünk lángját?

Erőnk könnyen végéhez közeledne, kitartásunk gyorsan lankadna, az imádság ereje azonban hatalmas. Azokban a nehéz helyzetekben tapasztaljuk meg leginkább Isten közelségét. Azt, hogy amikor erőfeszítéseink csődöt mondanak, az Úr maga tesz csodát. Az egyik kislány a búcsúesti Ki mit tud?-on az utolsó vacsora történetét olvassa fel. Az ikrek egy órán keresztül békésen ütögetik a labdát, és a vesztes csupán visszavágót kér. Az esti párnacsata egyik eltévedt párnájával egyszerre érkezik meg a bocsánatkérés. A zaklatott, mentálisan sérült gyermeket az imádságnak tűnő ének nyugtatja meg: Atyám, két kezedben, csak ott lakhatom…

A legnagyobb csoda azonban a pantomimjelenet. Csoda, hogy komolyan veszik, és megtanulják. Mindenkinek van szerepe, és minden gyermek fájdalmasan hiteles alakítást nyújt. A történet egy kisfiúról szól, aki boldogan fedezi fel, hogy van szíve. Pam-pam… Pam-pam… Dobog. Szüleivel hármasban játszanak. Arcukon mosoly és gondtalan öröm tükröződik. A pici szív kézről kézre jár, de összetörik, amikor a figyelmetlen apa leejti. A kisfiú szomorúan lehajol érte, ütögeti, próbálja életre kelteni. Egyszer csak felhangzik a jól ismert dobogás. Pam-pam… Pam-pam… A gyermek boldog, újra csillog a tekintete, de barátok jönnek. Cigarettával, itallal kínálják a szívéért cserébe, amelyet azonban hiába kér vissza, amikor később eldobja az üveget és a csikket. A barátok kinevetik; csak játszanak vele. Eldobják, megtapossák. A szív ismét darabokra hull, és a zokogó fiú csak hosszas ütögetés után képes újra életre kelteni. Pam-pam… Pam-pam… Öröme ezúttal sokkal nagyobb, mint az első törés után.

Ekkor találkozik egy lánnyal, és neki adja szaporábban dobogó szívét. Boldogságuk azonban nem tart örökké. A lány is eldobja. A szív a porba hull. Most már hiába az ütögetés: a dobogás nem indul újra. A fiú összeroskad, és senki sem tudja őt megvigasztalni. Jézus azonban csendesen megérinti a vállát, és elkéri összetört szívét. Felemeli – és csoda történik. A szív életre kel. Pam-pam… Pam-pam… A főhős öröme határtalan és leírhatatlan, hiszen visszakapta, amit elveszített. Jézus ekkor ismét megáll mellette, ő pedig térden állva nyújtja át életét az Úrnak…

Amikor esténként erőért imádkoztunk, nem sejtettük, hogy Urunk éppen a gyerekek által ad erőt. És ezeket a pillanatképeket magunkkal visszük a további szolgálatba.

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::