A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Mint arról a június 3-i sajtóbemutató apropójából lapunkban is beszámoltunk, az Athenaeum 2000 Kiadó gondozásában megjelent Bánó Attila Régi magyar családok – mai sorsok című könyvének új, javított, bővített kiadása. A kötet olyan ma is élő, nemesi származású magyar családok történetét ismerteti, amelyek gyökerei legalább a XVIII. századig nyúlnak. (A bemutatott félszáz família többségének eredete az Árpád-ház uralkodásának századaira esik.) A családtörténeti összefoglalók, valamint a rokon családok listái mellett (összesen mintegy 2800 család, illetve személy szerepel a névmutatóban) minden esetben egy leszármazottal folytatott beszélgetés is olvasható a könyvben. A szerző engedélyével most az egyházunkban (is) közismert család, a Fabinyak képviselőjével, id. dr. Fabiny Tibor nyugalmazott teológiai tanárral készült interjúból és a családtörténetből közlünk részletet.

Fabiny Tibor egyetemi tanárral, egyháztörténésszel, a Mikszáth-karcolatokban is megörökített igazságügy-miniszter dédunokájával pesti otthonában beszélgettünk. (…)

– 1942-ben érettségiztem, majd az egyetemen elkezdtem a jogi tanulmányokat. Két év után, a háború vége felé Dálnoki Miklós Béla vezérezredes (1944 végétől az Ideiglenes Nemzeti Kormány miniszterelnöke) fia, László, ellenállási mozgalmat szervezett, mert azt akarta, hogy az értelmiség részéről is legyen egy ilyen mozgalom. Ebbe engem is bevontak mint joghallgatót. Elvittek egy társaságba, ahol eligazítást kaptunk, de előtte azt kérték, hogy otthon ne mondjuk meg, hova megyünk. Ez az eligazítás arról szólt, hogy este el kellett mennünk a Vilmos laktanyához, ahol még voltak német egységek. Ott kaptunk katonai ruhát, csizmát, pisztolyt és egyéb holmikat. Beöltöztünk, azután azt az utasítást kaptuk, hogy menjünk az Arany János és a Wekerle Sándor utca sarkán álló épülethez, amely egy úgynevezett zsidó ház volt. A svájci követség oltalma alatt állt, ezt azonban a nyilasok már nem respektálták. Az volt a feladatunk, hogy védelmezzük a ház több száz lakóját. A zsidók tudták, hogy az ő embereik vagyunk. Egy ízben harmadmagammal őrséget álltam, amikor megjelent a hírhedt Kun páter az embereivel, a karján nyilas karszalaggal, és bebocsátást kért. Még rám is kiáltott: „Mit áll ott, mint kakas a szemétdombon? Engedjen be minket!” Azt feleltem, hogy csak a parancsnokunk engedélyével engedhetünk be bárkit.

– Életveszélyes helyzet lehetett.

– Valóban az volt. Egyik társam bement az épületbe, és tájékoztatta a főnökünket. Ő gyorsan felhúzott egy nyilas karszalagot, kijött a bejárat elé, és ezt mondta a páternek: „Szabadság! Éljen Szálasi! Mi már megszálltuk ezt a házat.” A páter erre azt válaszolta, akkor rendben van, és távozott. Ez 1944 decemberében történt. Szerencsénk volt. Akkor is ebben az épületben tartózkodtunk, amikor az oroszok bejöttek. Átöltöztünk civil ruhákba. Az oroszok mindenkit leparancsoltak az udvarra. Mivel kevés volt a hadifogoly, minket is hozzájuk csaptak, majd elvonultunk Rákosszentmihály felé. Ott sikerült hajnalban hármunknak lelépni.

– Hogyan?

– Zelenszky Kázmér és Dessewffy Aurél társaságában szöktem el, mégpedig úgy, hogy előtte egész éjszaka egy iskola tornatermébe bezsúfolva álltunk. Reggel kiengedtek minket, majd kenyeret osztottak. Kerítés nem volt, és láttuk, hogy a közelben a helybeli lakosok sorban állnak egy péküzlet előtt. Azt mondtam a fiúknak: gyertek, próbáljunk úgy tenni, mintha mi is kenyérre várnánk. Arrafelé nem állt őr, így sikerült a tervünk, és egyszer csak láttuk, hogy baj nélkül kinn vagyunk. Azonnal elindultunk visszafelé.

– Ezzel megúszták Szibériát?

– Megúsztuk Szibériát. Egyik társunk, aki nem tudott megszökni, már Gödöllőn kapott egy olyan betegséget, amelybe bele is halt. Otthon eközben nem tudták, mi történt velünk. Visszamentünk abba az épületbe, ahonnan az oroszok elvittek minket. Az ott lakók mondták: segítenek abban, hogy igazoló papírt kapjunk. Ez meg is történt. Ma is őrzöm azt a magyar és orosz nyelven írt igazolást, amely arról szól, hogy részt vettem Magyarország fölszabadításában mint a Miklós-gárda tagja. Ezt Dálnoki Miklós László írta alá.

– Hasznát vette ennek az igazolásnak?

– Méghozzá hamarosan, ugyanis elindultam hazafelé, hogy meg tudjam nyugtatni a szüleimet. A Duna jege anynyira be volt fagyva, hogy át lehetett kelni rajta. Mindhárman nekivágtunk, és a Margit-sziget közelében mentünk át a budai oldalra. Ott azután egy orosz tiszt igazoltatott minket. Amikor felmutattuk a papírjainkat, szalutált, és azt mondta: haraso.

– Folytathatta az egyetemi tanulmányait?

– Igen, és 1946-ban már államtudományi doktorátust szereztem. Ezután elhelyezkedtem a Hitelbankban, de azt 1948-ban államosították. Előtte a bankban rendszeresen tartottak bibliaórákat. Egy evangélikus testvérpár engem is hívott, hogy vegyek részt ezeken, és akkor kezdtem foglalkozni a Szentírással. Ez olyan nagy hatással volt rám, hogy elhatároztam, elvégzem a teológiát is. Ehhez azonban el kellett hagynom a fővárost, mert Sopronban működött a teológia. Ez a távollét hosszúra nyúlt, és csak a hetvenes évek elején kerültem vissza Pestre.

– Mikor kezdődött a lelkészi pályája?

– Lelkésszé szentelésem nem ment könnyen. Ordass püspök és Keken András ajánlottak engem, de Ordasst letartóztatták, így én is rossz káder lettem. Dezséry László lett a püspök, és ő nem akart engem fölszentelni, mivel osztályidegen voltam. Azt mondta, hogy elvégezhetem a teológiát, de nem leszek fölszentelve. Ő baloldali püspök volt, és a végén a pártba is belépett. Az volt a szerencsém, hogy 1953-ban jött a Nagy Imre-féle enyhülés, és akkor Dezséry azt mondta nekem, hogy menjek el Vető püspökhöz. Ha ő fölszentel, akkor neki se lesz kifogása ez ellen. Így azután Csepelen megtörtént a fölszentelésem. Először Pápára kerültem segédlelkésznek, majd meghívott a Veszprém megyei csöglei gyülekezet. Ekkor vettem feleségül Saródy Valériát. Gyermekeink ebben a sorrendben születtek: Tibor 1955-ben, Hanna 1957-ben, Tamás 1959-ben. Tíz évet töltöttünk Csöglén. Ez a tíz év nehéz időszak volt, de én mégis élveztem. Hat faluban láttam el a szolgálatot. Eleinte kerékpárral, később motorral jártam a vidéket, hogy megtarthassam a bibliaórákat, istentiszteleteket, vagy úrvacsorát osszak. Olykor hóviharban, sítalpon közlekedtem, és feleségemnek se volt könnyű a falusi élet, hiszen ez együtt járt a vízhordással és más nehéz munkákkal. Összességében mégis azt mondhatom: boldog szolgálat volt számomra a csöglei.

– Mi volt a következő állomás?

– Káldy Zoltán püspök elmondta nekem, hogy Miskolcon feszült helyzet alakult ki amiatt, hogy oda egy erősen baloldali beállítottságú lelkészt akartak küldeni. A gyülekezet ellenállt, és be akarta zárni a templomot. Káldy püspök azt mondta, hogy a kialakult helyzetre tekintettel olyan lelkészt küld Miskolcra, aki békét tud teremteni, akivel a gyülekezet is meg lenne elégedve. Így esett rám a választása. 1964-ben kerültünk oda. El kell mondanom, hogy előtte hosszas kutatásokat végeztem a Dunántúli Református Egyházkerület nagy hírű pápai református könyvtárában, és kutatásaimat Miskolcon is folytattam. Káldy püspök is fölfigyelt arra, hogy egyháztörténeti témákat dolgozok föl. Már négy éve voltam Miskolcon, amikor Ottlyk Ernő, aki egyháztörténész volt az Evangélikus Teológiai Akadémia tanszékén, püspök lett. A megüresedett helyre Káldy Zoltán engem javasolt. Az Állami Egyházügyi Hivatal erről hallani sem akart, ő azonban küzdött értem. A hivatal 1968-ban végül azzal a feltétellel fogadta el a javaslatot, ha két baloldali embert is elhelyez. Több mint harminc éven keresztül, 1999 őszéig vezettem az egyháztörténeti tanszéket. 1972-ben avattak az egyháztörténeti tudományok doktorává.

– Ön a teológiai akadémia dékánja lett, s ezen, illetve történészi munkásságán túlmenően azzal is ismertté vált tudományos körökben, hogy megszervezte az Evangélikus Országos Múzeumot, amely 1979-ben nyitotta meg kapuit.

– Ez Káldy püspök ötlete volt, és engem bízott meg a feladattal. Számomra meglepetésszerűen nyílt lehetőség arra, hogy a Deák téren berendezzek, illetve alapítsak egy múzemot. A kezdeti nehézségek abból adódtak, hogy az épületben különféle boltok voltak, sőt, ott volt a munkásőrség nagy alapterületű ruharaktára is. A munkásőrök pedig ki-be jártak. Bementem az egyházügyi hivatal államtitkárához, és azt mondtam neki, hogy sok látogatója lesz a múzeumnak, közöttük külföldiek is. Nem lenne szerencsés, ha azt látnák, hogy Lenin-sapkás munkásőrök közlekednek egy egyházi épületben. Sokkal jobb lenne, ha a raktár megszűnne, és a helyén a látogatók egyházművészeti kiállítást látnának. Ez az érv meggyőzte az illetékeseket, és nagy örömünkre a munkásőrök hamarosan átadták nekünk a helyiséget úgy, hogy nem is kellett lelépési díjat fizetnünk. Amikor a múzeumot megnyitottuk, egy ragyogó egyházművészeti kiállítással is megörvendeztettük látogatóinkat. Azután sok elismerésben, kitüntetésben részesültem mindezzel kapcsolatban.

(…)

– Ön szerint változott-e a hazai evangélikusok helyzete a rendszerváltozást követően?

– A magyar evangélikusok helyzete Trianon után megpecsételődött, hiszen intézményeink zöme a Felvidéken, Erdélyben, Burgenlandban, tehát az elszakított területeken volt. Az evangélikusság létszáma egymillióról négyszázötvenezerre csökkent. Egyházunk ennek ellenére a harmincas években még eléggé jól működött. 1945 után a németek kitelepítésével, illetve sokak deportálásával, elmenekülésével erősen megnyirbálódtunk, ezért az ötvenes évekre kirajzolódott egy szorongatott, megcsonkult, befelé forduló, megfélemlített egyház képe. A legnagyobb szorongattatások idején a templomaink ugyan megteltek, de a hatalom mindent megtett, hogy megakadályozza a kibontakozást. A rendszerváltozás átmeneti fellendülést hozott. Sokan felnőttként megkeresztelkedtek, és a szülők nagyobb számban engedték hozzánk a gyermekeiket, mint azelőtt. Ez a folyamat azóta mérséklődött, ami összefügg az amerikanizálódás és a kapitalizálódás hatásaival. A média nagy része gyakran állít olyan példákat és mintákat a fiatalok elé, amelyek csökkentik a keresztény nevelés iránti érdeklődést. A szülők közül sokan olyan nevelést kaptak, hogy emiatt messze vannak a hitbeli dolgoktól. Érdekes módon nem ritka, hogy a hívő gyermekek hozzák a templomba a szülőket.

– Egyre inkább úgy tűnik, hogy a történelmi egyházak mozgástere szűkül. A leghatékonyabb tudatformáló eszközök, gondolok mindenekelőtt a médiára, túlnyomórészt nem a történelmi egyházakhoz közel álló erők kezében vannak. Nem kell-e tartanunk attól, hogy például a keresztény szellem ilyen okok miatt belátható időn belül nem lesz számottevő társadalomformáló erő?

– Ez reális veszély, annak ellenére, hogy mi azt valljuk: Isten igéje megmarad örökké, Ég és Föld elmúlik, de Isten igéje marad. Ne feledjük, két évezred számtalan történelmi viharának egyike sem tudta elsodorni az egyházat. Gondoljunk csak a francia forradalom időszakára, amikor azt hitték, hogy az egyháznak nem lesz létjogosultsága. Az új kihívások arra késztetnek bennünket, hogy új formákat keressünk. A régi népegyházi keretek föl fognak bomlani. Ez biztos.

– Mi lehet a kiút?

– A kisközösségekben szerveződő egyház. Valószínűleg ebbe az irányba kell haladnunk. A hatalmas műemlék templomaink persze megmaradnak, de lehet, hogy a kisebb közösségeknek nagyobb vonzerejük lesz, mert ezekben úgy lehet beszélgetni a hitbeli dolgokról, az egyházi kérdésekről és mindenekelőtt Krisztus urunk tanításáról, hogy a résztvevők is kérdezhetnek. Kialakul a dialógus. Más forma ez, mint amikor a gyülekezet csendben hallgatja a prédikációt. Az ifjúság érdeklődése is ebbe az irányba megy. Ezt látom a jövő útjának. Maga Jézus is azt kérdezte, hogy ha majd visszajön, vajon talál-e még hitet ezen a Földön? Nem azt mondta, hogy egyre többen lesznek, akik hűségesen kitartanak a krisztusi eszmék mellett, hanem azt, hogy egyre kevesebben. Ezt a jóslatot biblikusnak érzem, ezért nem egy nagy, diadalmas egyház víziója van előttem, hanem az őskeresztények kis közösségei. Láthattuk, hogy a trón és az oltár szövetsége nem nagyon vált be. Elég sok negatívumot hozott magával, és ennek az ideje most lejár. Az új püspököknek, a fiataloknak ennek megfelelően kellene átrendezniük az egyházi életet. Nem szabad kétségbeesnünk, és azon siránkoznunk, hogy elveszünk. Nem! Vigyük az örömhírt, az Evangéliumot a családoknak, az egyedülállóknak, a betegeknek. Az emberek fel fognak figyelni erre. Nem a szószék magasából kell prédikálni. Albert Schweitzerhez, Sztehlo Gáborhoz, Pio atyához és Teréz anyához hasonlóan kell az emberekhez közelednünk. Menni kell a szegények, a nyomorultak, a hajléktalanok után. Erre az állam is föl fog figyelni, és azt fogja mondani: ez kell nekünk. Hiszek abban, hogy így fog tovább élni az egyház.

::Nyomtatható változat::