Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Mennyi fölösleges dolgot képes megvenni az ember a bevásárlóközpontokban! Pillanatok alatt megtelik a kosár azzal a sok kacattal, amelyet akciósan árulnak. A reklámszakemberek jól ismerik a vásárlás lélektanát: az olcsóbban megvásárolható áruval becsalogatott vevő mindent egy helyen vásárol meg, mert így kényelmesebb. Úgyhogy az olcsóbb liszt mellé a pénztár futószalagjára kerül a kartonos ásványvíz, a felvágott, a műanyag felmosóvödör meg a strandpapucs is, arról a szép, pöttyös labdáról már nem is beszélve, amelyet könyörgő tekintettel csempész oda az ember gyereke… Így aztán a pénztárcát könnyű hamar megszabadítani néhány tízezer forinttól, a vevő pedig azzal a jóleső érzéssel nyugtázhatja hűségpontjainak a szaporodását, hogy a bevásárlóközpont menedzsmentjének köszönhetően megint milyen „jól” járt.

A parkolóban gazdáikra várakozó csodaautók álmosan nyitogatják a csomagtartójukat, hogy elnyeljék a frissen beszerzett árucikkeket. A nap szemérmesen aláhanyatlik a horizonton, a megfáradt vásárló pedig alig várja már, hogy a többórás árubeszerző körút után teste megpihenhessen a kényelmes ülés lágy ölelésében.

De hirtelen különös intermezzo bontja meg az ólmos nyugalmat. Az egyik nyitott és félig telepakolt csomagtartó árnyékában egy alak sziluettje jelenik meg, majd vékonyka, szerény, de mégis figyelmet érdemlő hang szólítja meg az autó tulajdonosát:

– Kérem szépen, tessék megengedni, hogy visszatoljam a helyére a bevásárlókocsit!

Döbbent csönd. Lassított felvétel. A tulajdonos hátrafordul, és tekintete találkozik a koldusasszonyéval. És a jómódú férfi, aki az imént pakolta ki a húszezer forintot érő, „valamire majdcsak jó lesz” holmit a bevásárlókocsiból, felmordul:

– Csak nem képzeli, hogy lemondok a százforintos betétdíjról! Hiszen azért nagyon sokat kell dolgozni manapság!

– Akkor köszönöm szépen, nem akartam zavarni. Bocsásson meg! – feleli a koldusasszony megsemmisülten, de valami gyönyörűségesen szép alázattal és kedvességgel. És már menne is tovább, ha a jómódú ember felesége nem kiáltana utána:

– Hát persze, hogy megengedjük, ha ezzel segíthetünk!

S miközben lesújtó pillantással méri végig férjét, kislányuk a szegény asszony felé dobja új, piros labdáját, és kacagva kéri:

– Dobd vissza, néni!

Az asszony pedig visszadobja, arcán két huncut gödröcske jelenik meg, s a mozdulattól egy göndör fürt omlik a homlokára:

– Nekem is van egy ilyen édes, kicsi unokám – mondja pajkosan mosolyogva, majd mintha kitalálta volna a nő gondolatát, felemelt tenyerét mutatja, és hozzáteszi: – Nem piszkos a kezem, nem kell félni!

De a kislány nem törődik azzal, hogy piszkos-e a néni keze vagy sem. Számára nincs jelentősége gazdagságnak vagy szegénységnek, nem jelent semmit, hogy ki honnan jött, és hova jutott. Csak a játék önfeledt perce számít: ő meg a néni azzal a nagy pöttyös labdával.

A kislány az autó ablakából még sokáig nézett az egyre távolodó parkoló közepén álló néni után, ahogy ott állt bal kezét a száz forintot érő bevásárlókocsi fogantyúján nyugtatva, jobb kezével pedig boldogan integetve.

– Szerintem angyal volt – állapította meg az apró emberek bölcsességével, és játékszerét szorosan magához ölelve belefúrta fejecskéjét édesanyja ölébe.

– Szerintem is – felelte az asszony, miközben kislánya selymes hajacskáját simogatta, és forró, sós könnyei csendesen peregtek a nagy, piros alapon fehér pettyes labdára.

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::