Liturgikus sarok

Musica Sacra XVI.

Hozzászólás a cikkhez

Érdeklődve figyelem a Liturgikus sarok rovat egyházzenei sorozatát, a sokféle megközelítést, amelyek nagyszerűen kiegészítik egymást. Amikor Trajtler Gábor "A gondozott orgona" című írását olvastam, végig az volt az érzésem: ugyanúgy vagy még sokkal inkább gondozni kellene gyülekezetünk éneklését is.

Ezt a témát vagy csak felszínesen említjük, vagy szó sem esik róla. Pedig a kántornak ez volna az első és legfontosabb feladata annak érdekében, hogy a gyülekezeti ének dallama hordozórakétája lehessen a szövegnek. Hogy például a 8. zsoltár ("Ó, felséges Úr, mi kegyes Istenünk") első sorainak enervált megszólalása lehetőleg ne akassza el a hatalmasan ívelő dallam lélegzetét.

Az énekeket tanítani kell! A kántorok jelentős százaléka az orgona játékasztala mellől gondolja megoldani az énektanítást. Pedig vezetve kísérni csak azt a gyülekezetet lehet, amelyiknek először megtanítottuk az éneket, vagy újra "kifényesítettük" egy már ismertnek a karakterét. S ehhez a legideálisabb segítőtárs a gyülekezet énekkara lehetne. Ám a kórus sok esetben csak egy különálló elitcsapat, amely vendég szolgálókkal kiegészítve alkalmanként - főleg a nagyobb ünnepeken - virtuóz módon előad egy-egy "jó számot", de a liturgiában csak statisztál az erőtlen, slampos gyülekezeti énekléshez.

Ehelyett az ideális szituáció a következő lenne: a kóruspróbán a kántor beállítja a következő vasárnapi liturgia népénekeit. A nagy istentiszteletet megelőzően mindezeket a teljes gyülekezettel hangzó életre kelti. Apró, evidens kérésekkel is nagy hatást tudunk elérni (intenzív levegővétel, levegőbeosztás, egy magas sorindításra való rákészülés, aktív artikuláció, ritmizálás vagy éppen lassítás, elcsendesítés). S ha mindehhez a végén egy rövid, tömör, találó érzelmi kommentár is társul, éneklésünk semmi mással nem pótolható lelki erőforrássá válhat.

Az ének értékorientált kiválasztása és méltó tanítása ugyanilyen fontos, ha nem fontosabb a gyermek- és az ifjúsági munkában. Nem hiszem, hogy ezt bizonygatni kellene a Kodály-módszer hazájában. A ma ifjúsága a jövő gyülekezete! Vajon ezzel a felelősséggel végzik-e az idő múlásával egyre jobban felértékelődő munkájukat hitoktatóink?

Sokéves tapasztalatom, hogy az ifjúságnak van "vevőkészüléke" a minőségre. Nem feltétlenül szükséges talmi népszerűségre szert tenni azzal, hogy elébe megyünk az olcsó zenei közhelyeknek. Az ifjúsági éneket tanítóknak, előadóknak hadd helyezzem a szívére egy 17. század végi német himnológus mondását: "Változtasd meg az éneket a templomban, és megváltozik a tanítás is."

Az én generációmnak megadatott az a kiváltság, hogy személyesen ismerhettük a 20. század karizmatikus énektanítóit: Ádám Jenőt, Bárdos Lajost, Balla Pétert... Áldásos munkálkodásuk két szóban foglalható össze: hagyomány és spiritualitás. Az ő gyakorlatukban e kettő jelenléte egymást erősítve csodákra volt képes. Fogadjuk meg és őrizzük tanításukat, akkor gyülekezetünk éneklésének "kertészei" lehetünk. Énekes és énektanító - mindannyian megajándékozottai az énekléssel felerősített evangéliumi üzenet áldásainak.

*A rovatunkat írásával megtisztelő szerző Liszt-díjas karnagy, főiskolai tanár - egyéb zenei munkássága mellett - a Debreceni Református Kollégium Kántusának, illetőleg a Partiumi Keresztény Egyetem Vegyes Karának nemzetközi hírű dirigense. (A szerk.)*

Berkesi Sándor

::Nyomtatható változat::