EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

"Presbiteri üléseinken egy-egy kérdés kapcsán sokszor áldatlan vita alakul ki. Gyakran a lelkész és a felügyelő sincsenek egy hullámhosszon, ilyenkor nehéz eldöntenünk, hogy ki mellé álljunk. Előfordult, hogy sértődés miatt néhány érzékenyebb társunk még a templomot is elkerülte hetekig, vagy lemondtak tisztségükről. Templomba azért jön az ember, hogy ott megnyugodjon, megpihenjen. Olyan szomorú, hogy még az egyházban is feszült légkörrel kell találkozni.

Én a legritkább esetben szólok hozzá a napirendi pontokhoz, mert nem akarok senkit megsérteni. De előfordult, hogy álmatlanul forgolódtam az ágyamban, mert hagytam, hogy a hangadóknak legyen igazuk. A magánéletben is kerülöm a konfliktust, és engedek a békesség kedvéért. Szólni vagy hallgatni: melyik a jobb megoldás?"

Amikor kedves levélírónk kérdésével szembesültem, két újszövetségi eseményt idézett fel emlékezetem Krisztus Urunk életéből. Az első az volt, amikor a Zebedeus fiúk anyja azt kérte Jézustól, hogy gyermekei elsőbbséget élvezzenek Isten országában (Mt 20,20-28). Majd később az a fenséges és szívszorító kép jelent meg előttem, amikor a Messiás siratja a szent várost, amelynek lakói nem ismerték fel a békességre vezető utat (Lk 19,41-44). Hogy miért ez a kettő? Úgy hiszem, azért, mert gyönyörűen kifejezik, hogy milyen jelentős adomány, valóságos csoda az egy ember életében, ha többé nem a világ, hanem Jézus szemével kezd látni. Szabó Lőrinc "Lóci óriás lesz" című versében örökíti meg azt a különös nézőpontváltást, amelyre kisfia tanította meg. A magas és erős felnőttek nem érezhetik át a védtelen, kicsiny gyermek helyzetét addig, amíg le nem kuporodnak melléjük testben és lélekben a szőnyegre, oda, ahonnan félelmetes óriásnak tűnik az asztalláb, és ahonnan olyan jólesik, ha egy védelmet nyújtó kar fölemel.

Sokszor elgondolkodtam azon, hogy milyen tragikusan becsapja magát az az ember, aki megtérés, új szív és gyermeki bizalom nélkül akar jó döntéseket hozni. Mennyire elvéti a célt az, aki hatalmat, előjogokat kíván magának Krisztus testében, és nem vállalja fel a keresztet és a szolgálatot. Nem könnyű megtanulnunk, hogy aki a magasba repülne, annak először le kell szállnia a mélybe. Krisztus-követésünknek ez a mindennapi leckéje. A gyülekezeti vezetőknek pedig egyenesen nagyszigorlati vizsgaanyag az, amit Jézus mondott tanítványainak: "Aki naggyá akar lenni közöttetek, az legyen a szolgátok." (Mt 20,26b) Mert gyakorta esünk abba a kísértésbe, hogy mások fölé emelkedjünk, hogy igazunkat bizonyítsuk, akaratunkat mindenáron keresztülvigyük, hogy minden körülmény között miénk legyen az utolsó szó a családban, a munkahelyen vagy éppen a presbitériumban. Az egyébként jobbító szándékú véleménycserék akkor válnak áldatlan vitákká, csaknem veszekedésekké, ha nem az elérendő cél, a ránk bízott feladat megoldása, hanem a személyes érdek motiválja a feleket. "Ameddig ember él a földön, addig viszály is lesz" - szokták mondogatni közhelyszerűen. Az atyafiság, a testvéri szeretet képes arra, hogy akkor se engedjük el egymás kezét, ha sokszor nem vagyunk egy véleményen. A kérdést felvető testvérünk soraiból kiderül, hogy rendkívül együtt érző, mások problémái iránt fogékony lélek, akinek fájdalmat okoz a szeretetlenség, a templomi csend megzavarása. A presbitériumi üléseken óhatatlan, hogy - elsősorban a gazdasági, a finanszírozási kérdésekben - több vélemény és ellenvélemény lásson napvilágot. Valóban elkeserítő, ha valaki hozzászólásában sértően személyeskedő tud lenni, esetleg igazságtalanul viselkedik. Ilyenkor áldássá lesz, ha valaki a békesség nevében felteszi a kérdést: "Hát Jézus mit szól hozzá?" Csodálatos lenne, ha a "többség dönt" elve helyett mindig a Szentírás szavát, Megváltónk akaratát kérnénk-kutatnánk, ha nem engednénk, hogy az a világi mentalitás szivárogjon be az egyházba is, amely mások lehengerlésével tör utat magának.

Hogy szólni vagy hallgatni a jobb megoldás? Ahogy a prédikátor mondja: "Megvan az ideje a hallgatásnak, és megvan az ideje a beszédnek." (Préd 3,7b) Amikor Jézus Urunk kiűzte a kufárokat a templomból (Jn 2,13-17), akkor megmutatta, hogy az igazságot nem kell feláldozni az álbékesség oltárán. De saját élete, jó híre védelmében nem hallatta hangját, hiszen tudta, hogy cselekedetei igazolják őt (Jn 19,9). Lenyűgöző, hogy Jézus bármit mond vagy tesz, az mindig hiteles és helyénvaló. Bárányszelídsége és szenvedélyes, feddő beszédei egyaránt azt igazolják, hogy az Atyával való mély és bensőséges kapcsolata irányította lépteit. Nem az az igazi keresztény, aki eljut a szenvtelenség állapotára, aki szíve legmélyére űzi emócióit, aki tűr, és minden esetben hallgat. A cinkos némaság is bűn, és a lélektani tapasztalatok alapján tudjuk, hogy az elfojtott harag, a tudatalattiba száműzött lelki tartalom időzített bomba, amely egyszer csak felrobban, szívinfarktust vagy gyomorfekélyt okozva. Sem a magánélet területén, sem a közéletben nem helyes, ha szó nélkül hagyjuk a bűnt, ha elviseljük, hogy a "hangadók" rossz döntései miatt a közösség esetleg hátrányt szenvedjen valamiben. A gyógyulás első lépése a helyes diagnózis felállítása. A helyes diagnózis és a célravezető kezelés tudománya pedig az Úrnál van. Emberi okoskodással nem, de az Úr bölcsességét elnyerve mindig tudni fogja Isten gyermeke, hogy mikor mi a helyes. Ezért a bölcsességért kitartóan kell imádkozni, és akkor - Salamonhoz hasonlóan (1Kir 3,5-12) - elnyerhetjük azt az értelmes és engedelmes szívet, amellyel jól kormányozhatjuk Isten népét.

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::