Kultúrkörök

Magyarországi ősbemutató - lesz-e folytatása?

Hozzászólás a cikkhez

Egy kép a filmből

Kicsit fellengzősen magyarországi ősbemutatónak is aposztrofálható az az alkalom, amelynek az Evangélikus Hittudományi Egyetem adott otthont február 16-án. Egyetlen vetítésre sikerült ugyanis megszerezni Eric Till kanadai rendező (amerikai-német koprodukcióban készült) Luther című filmjének egy kópiáját. A jelen lévő teológushallgatók és lelkészek meggyőződhettek arról, hogy az őszi amerikai és németországi, valamint a februári ausztriai bemutató sikere korántsem a véletlen műve. Mindez persze aligha meglepő. A reformátor életének fordulatai - és egyáltalán a 16. század viharos eseményei - valósággal "kínálják" a megfilmesítést.

Némafilm és párthatározat

Luther Márton személye iránt kezdettől fogva érdeklődést mutat a filmes szakma. Hans Kyser már 1927-ben, a némafilm korszakában azt a reformátort vitte vászonra, aki heroikus küzdelmet folytat az evangélium tanításának egyházban való megéléséért. Az eseményeket a bibliafordítás elkészültéig nyomon követő film annak idején a német protestantizmus önértelmezési harcát is tükrözte.

A Lutheránus Világszövetség 1952-es hannoveri nagygyűlésén mutatták be Curt Oertel Az engedelmes lázadó című Luther-filmjét. A rendező a didaktikus kommentárok helyett a képek erőteljes kifejezésére építette művét.

Egy évvel később, 1953-ban Irving Pichel személyében egy olyan rendező nyúlt a témához, aki korábban nem vallásos műveket, hanem jellegzetes hollywoodi produkciókat - western- és horrorfilmeket - készített. Némelyeket talán meglepő módon mindez szép eredményt hozott: a mű ugyanis szakít a pátoszos Luther-ábrázolásokkal, és elsősorban az embert mutatja be. Az Erős vár a mi Istenünkkel végződő alkotás az 1530-as augsburgi birodalmi gyűlésig mutatja be az eseményeket.

Guy Green 1973-as amerikai Luther-filmje azért jelentős, mert - John Osborne drámáját alapul véve - elsősorban verbális hatásokra épít.

Tíz évvel később, a reformátor születésének 500. évfordulójára két mű is készült: a kettészakított Németország helyzetét jól tükrözően egy nyugat- és egy keletnémet alkotás. Rainer Wolffhardtnak a ZDF számára készült kétrészes filmje a politikai életben naiv Luthert mutatja be. Ezzel szemben a keletnémet televízió ötrészes filmjében Kurt Veth rendező egy politikailag is érett reformátort jelenít meg. Nem jelentéktelenebb fórum, mint a teljhatalmú Német Szocialista Egységpárt Központi Bizottsága utasította az alkotókat arra, hogy Luther és a parasztháború élén álló Müntzer összhangját jelenítsék meg.

Húszmillió dollár

Ilyen előzmények után hogyan értékelhetjük ezt a legújabb, minden korábbinál monumentálisabb Luther-filmet? Eric Till nem először nyúlt egyházi témához: ugyancsak ő jegyezte a néhány évvel ezelőtt készült Bonhoeffer - a kegyelem ügynöke című filmet. (A közeljövőben szeretnénk ezt az alkotást is bemutatni az egyetem - immár nyilvános vetítésre is kiválóan alkalmas - dísztermében.)

A Luther-film elkészítésére fordított 20 millió dollár mintegy felét az amerikai evangélikusok biztosítótársasága állta, de a támogatók között szerepel az EKD, a német evangélikus egyház is. E szerepvállalásnak alighanem az az oka, hogy egy ilyen látványos, a fiatalokra is ható filmmel olyanokat is el szeretnének érni, akik amúgy nem ülnek be a templomba, vagy nem vesznek részt konfirmációi oktatáson.

A mozikban manapság az igazi vonzerőt mindig a színészek jelentik. A reformátor alakját az a Joseph Fiennes alakítja, akit a magyar nézők egyebek mellett A szerelmes Shakespeare-ből ismerhetnek. Hozzá hasonlóan kitűnő művészek játsszák a többi jelentős szerepet: Bruno Ganz érzékenyen mutatja be, hogy Staupitz lelkigondozóként miként képes követni a radikalizálódó "Márton testvért"; Alfred Molina hatásosan alakítja a bűnbocsátó cédulákkal szélhámoskodó Tetzel harsányságát; a Bóra Katalint megformáló Claire Cox a néző szeme előtt alakul át a heringeshordóból kikászálódó, riadt zárdaszökevényből vonzó asszonnyá. X. Leót Uwe Ochsenknecht jeleníti meg oly módon, hogy a pápát meglehetősen súlytalan személyiségnek láttatja, aki a Szent Péter-templom felépítése mellett leginkább csak a vaddisznóvadászattal törődik. Annál erősebb jellemet kap Bölcs Frigyes választófejedelem. A politikai kockázatvállalást valósággal élvező uralkodót nem kisebb világsztár jeleníti meg, mint a zseniális Sir Peter Ustinov. Egy kritikus szerint egyenesen ő játssza a film "titkos főszerepét". Arcának egy-egy rezdülésével mindent ki tud fejezni.

Történelem és fikció

Az izgalmas történelmi filmnek szánt alkotás egyszerre hat az erőteljes képi világgal és a jól megírt dialógusokkal. A rendező rögtön egy igen hatásos jelenettel indít: a félelmetes vihar ábrázolásával, amelyet átélve a fiatal Luther elhatározza, hogy kolostorba vonul. Rögtön utána az első miséjét reszkető kézzel bemutató Márton barátot látjuk, akinek kezében megremeg a kehely, és a bor az oltárterítőre ömlik. Az alkalmon jelen levő apa gúnnyal teli indulattal kéri számon fiát, hogy "miért van tele a gatyája". E vaskos epizódot követően magányos cellájában a szerzetes szenvedélyesen küzd Istennel, az ördöggel és önmagával.

A belső folyamatok ilyen ábrázolását jól egészíti ki a római út - szemfényvesztőket, prostituáltakat, valamint babonás és romlott egyháziakat bemutató - világa, vagy éppen egy látványos vadászat ábrázolása. A hatás kedvéért a rendezőnek olyan "történelmietlen" jelenetet is meg kell alkotnia, mint Luther és Bölcs Frigyes személyes találkozója. (Tudvalevő ugyanis, hogy a reformátor és a választófejedelem soha nem látta egymást.)

Dramaturgiailag a fiatal Luther és az idős Frigyes jól kiegészítik egymást, így a filmvásznon tanúi lehetünk annak, hogy a reformátor átnyújtja pártfogójának az elkészült német Bibliát. A jelenet egyrészt érzékelteti a bibliafordítás jelentőségét, másrészt Peter Ustinov számára újabb remeklésre kínál alkalmat: az általa megjelenített választófejedelem most ugyanolyan reszkető örömmel nyúl a Szentírás után, mint ahogyan korábban kedves ereklyéit vette kézbe.

Némi hiányérzet

Történelem és fikció ilyen ölelkezésének egy játékfilmben helye van. A teológus hiányérzete másból adódik. Kérdéses, hogy helyes volt-e a lutheri életműnek csupán az első felét ábrázolni. A cselekmény ugyanis 1530-ban megszakad. Olcsó élcelődés volna ezt azzal öszszefüggésbe hozni, hogy a vonzó külsejű, karcsú Joseph Fiennes immár nem alakíthatta volna az élete végén mind robosztusabbá váló reformátort. Ezenkívül az idős Luther egyik-másik - például a zsidókról szóló - megnyilatkozásának bemutatásával már nem maradhatott volna meg ez a teljességgel rokonszenves és sikeres Luther-kép. A rendezőnek akkor nem adatott volna meg a lehetőség egy, az augsburgi gyűlés sikerére építő happy end-re.

Nyilván az időbeli korlátok miatt maradnak csaknem említés nélkül a reformáció olyan munkatársai, mint a festő Cranach vagy a tudós Melanchthon. (Ez utóbbi a wormsi gyűlésen bukkan fel egy pillanatra, amikor beterjeszti az Ágostai hitvallást.)

Hiányzik az utalás az énekszerző Lutherre is. Dramaturgiailag is hatásos lett volna egy olyan emblematikus himnusz felcsendülése, mint amilyen az Erős vár a mi Istenünk.

Az összefüggéseket kevésbé ismerő néző tudatában a film hatására összemosódhatnak a wittenbergi képrombolás, valamint a parasztháború következményei. Az elhangzó szöveg röviden utal ugyan Müntzerék cselekedeteire, a gyanútlan néző mégis azt hiheti, hogy a sok ezer halott Karlstadték türelmetlenségének és erőszakoskodásának az eredménye.

Képszerű teológia

A forgatókönyv megírását valóságos teológiai műhelymunka előzte meg. Ennek eredményeképpen egyházilag is hiteles Luther-portré rajzolódik ki. A rendező legnagyobb érdeme, hogy a szakértők tanácsát a film nyelvére tudta átfogalmazni. Példaként az úgynevezett "toronyélmény" képi megjelenítése említhető. Történetileg és teológiailag az lett volna helyes, ha az Írás fölé görnyedő Luthert látjuk. A rendező azonban filmet alkotott, ezért ezen a ponton ismét csak egy fiktív jelenetet iktatott be. Wittenbergben egy ácsfiú Luther szeme láttára akasztja fel magát a toronyban. Nagy vívódások után eltemeti a gyermeket: saját maga ássa meg a sírját, sőt a Staupitztól kapott feszületet Isten irgalmasságának jeleként a holttest mellé helyezi. Ez a temetőkerítésen át leskelődők szeme láttára végrehajtott gesztus a "hogyan találhatom meg a kegyelmes Istent?" kérdésére felel.

Ugyanígy sokatmondó annak a mozgássérült leánykának a szerepeltetése, akit édesanyja a hátán hoz el mindig az istentiszteletre. A parasztháború sok ezer áldozata közt ezt a kislányt is megtalálja a feldúlt templomban Luther. A szanaszét heverő két mankó láttatása a film egyik érzelmi csúcspontja. A vizualitásban gondolkozó rendező egyetlen ilyen snittel többet tud kifejezni, mint megannyi szóval.

Hogyan tovább?

A vetítés végén váratlanul felcsattant a diákok tapsa. Úgy tűnt, ismereteiket jól kiegészítette ez a film. A szervezők azzal a bevallott céllal hívtak meg filmforgalmazásban jártas szakembereket is erre a rendhagyó premierre, hogy talán fantáziát látnak a film magyarországi bemutatásában. Bízzunk benne, hogy a hazai mozik vagy televíziók - inkább előbb, mint utóbb - műsorukra tűzik a Luther-filmet.

Fabiny Tamás

::Nyomtatható változat::