Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Lelkigondozók, mentálhigiénés szakemberek igencsak meghökkentő megfigyelése, hogy karácsony táján gyakoriak a családi konfliktusok, veszekedések, és megnő az öngyilkossági kísérletek száma is. A felfokozott szeretetigény tükrében élesebben kirajzolódnak az egyébként rejtett feszültségek; a magány – akár a valódi, akár a közösségen belüli – ilyenkor nehezebben viselhető el.

Társadalmunk hektikus állapotára jellemző, hogy a karácsonyi neurózis társadalmi méreteket kezd ölteni. Tavaly egy új politikai szerveződés irreleváns, szinte blaszfémikus karácsonyi keresztállítási akciója, majd – ezzel is összefüggésben – egy illuminált rádiós műsorvezető keresztényellenes beszólása vezetett heteken át tartó nyugtalansághoz, borzolta a kedélyeket.

Mindez azonban eltörpül az idei évben szinte a nagypolitika rangjára emelkedő, az egyházi életet közvetlenül érintő társadalmi feszültségekhez képest. Valljuk be, nem igazán szerencsés – még ha a konfliktusok mindig többszereplősek is –, ha az egyházi élettel kapcsolatos híradások nem az ünnepről, az evangéliumi üzenetről, Isten szeretetéről szólnak; máskor sem, de karácsony táján talán különösen nem előnyösek az ilyen hírek. Az elmúlt diktatórikus rendszerben is ünnepeltük a karácsonyt. Akkor is kísértett a hamis Krisztusok üzenete, az a törekvés, hogy a karácsonyt az Istennel békességet teremtő Megváltó érkezése helyett a földi béke, a szirupos, igénytelen szeretet alkalmává silányítsák. Lehetetlen kompromisszum ez az istentagadó hatalom és Krisztus egyháza között.

Tizenöt évvel a rendszerváltozás után, a karácsony közeledtével sajnos szintén nem az evangélium, az örömhír tolmácsolása jellemezte az egyházakkal kapcsolatos tudósításokat. Heteken keresztül az egyházi iskolák finanszírozása – végül is a pénz körüli huzavona – állt előtérben, majd a miniszterelnöknek a vatikáni látogatását követő kritikus nyilatkozata (a lényeget tekintve a hatalom kérdése) váltott ki viharokat. Nem mindegy persze, hogy mi az igazság – magam is megkísérlem a racionális elemzést –, de abban talán egységes lehet a felfogásunk, hogy nem szerencsés, ha egyházi ügyekben nem a hitbeli közösség, hanem a politikai hovatartozás határozza meg az álláspontokat.

Hetek, hónapok óta tartott a vita a kormányzat és az iskolafenntartó egyházak között, pedig mindkét oldal ugyanazon az alapon állt: az államnak azonos mértékben kell támogatnia az önkormányzati és az egyházi iskolába járó gyermekek képzését. Elvben eddig is így volt, de a szakminiszter úgy találta, hogy de facto több jutott az egyházi iskoláknak, ezért néhány tételt ki kívánt hagyatni, amikor az egyházi iskolákat megillető támogatást kiszámítják. Nézete szerint még így is az egyházak járnak jobban. Azok viszont tiltakoztak, számításokkal bizonyítva, hogy jelentős kár éri őket, akár el is lehetetlenülhet az egyházi iskolarendszer. A folyamatos egyeztetéseknek is köszönhetően végül a költségvetés végszavazásánál akceptálták az egyházaknak a módosítást célzó kéréseit, így remélhető, hogy a jövő évben is zavartalan lesz a munka az egyházi iskolákban. Annyiban furcsa volt az egész helyzet, hogy a különböző támogatásokat a Pénzügyminisztériumban számolják ki; ha az egyházak valóban többet kaptak, akkor ez nem valamilyen túlzó igényből, hanem a minisztériumi, objektív számításból adódott.

Több volt, mint furcsaság, hogy amikor a költségvetési végszavazás zajlott, akkor vonultak az egyházi iskolák diákjai és tanárai az Oktatási Minisztérium elé, hogy tiltakozzanak a hátrányos megkülönböztetés ellen. Lutheránus gondolkodásunk alapján központilag nem intézkedtünk ez ügyben. Azaz iskoláinkra bíztuk, hogy csatlakoznak-e a legnagyobb hazai egyház akciójához. Nem támogattuk, de nem is tiltottuk ezt. Magam el tudok képzelni olyan történelmi, társadalmi, politikai helyzetet, amikor a diákság is az utcára vonul (át is éltem ezt 1956-ban, máig meghatározó emlékem), de ez a kezdettől fogva nehezen követhető, ízetlen pénzügyi vita – személyes véleményem szerint – a nyomásgyakorlásnak ezt az eszközét nem igényelte, a gyerekek felvonulását pedig még kevésbé. Nem koronáztatik meg, aki nem szabályszerűen küzd. Jó dolog, természetes dolog az egyházak közötti szolidaritás, működött ezúttal is. De ez nem zárja ki a saját, bizonyos vonatkozásokban (például az érdekérvényesítés módszereiben) eltérő véleményt – ez egy kisebb egyház esetében különösen fontos. Mivel túlpolitizált életünkben alig van „steril” szakmai kérdés – mindennek van politikai kicsengése –, a vízválasztó leegyszerűsítve valahogy így fogalmazható meg: a cél az iskolák azonos finanszírozása, tehát ennek eszközeit kell megtalálnunk a kormányzati szervekkel; avagy a kormányzattal való konfrontáció a cél, és az iskolafinanszírozás ügye ennek eszköze.

Miután a vatikáni látogatás eleve politikai esemény volt, így érthető, hogy e körül a maga nyerseségében tört ki a vihar. A miniszterelnök bírálta az egyház túlzott politikai szerepvállalását, az aktuálpolitikai ügyekben tanúsított egyoldalú magatartását. Válaszul az egyházhoz közel álló ellenzéki politikusok – Semjén Zsolt, Harrach Péter – kemény kritikával illették Gyurcsány Ferencet a parlamentben, kifogásolva az egyház negatív megítélését, magát a tényt, hogy a miniszterelnök felvetette a kérdést Rómában.

Magam úgy vélem, szükséges, hogy az egyházi személyiségek megnyilatkozzanak közéleti kérdésekben. Viszont kevésbé helyes – kivéve, ha valóban hivatalosan kiadott testületi álláspontról van szó – általánosítva egyházi véleményről szólni. Érthető, de meghaladott az a gyakran hangoztatott nézet, hogy az egyház politizál, de nem pártpolitizál. Közéleti, szociáletikai, bioetikai kérdésekben ez olykor még igaz lehet, de a politika ma egyértelműen pártpolitika. Ezt adott esetben vállalni kell. Annyiban egyet kell érteni a miniszterelnökkel, hogy aki a politika területére téved, annak számolnia kell azzal, hogy politikai szereplőként viszonyulnak hozzá. A hatalmi harcban részt vevő egyház nem igényelheti azt a védettséget, tiszteletet, amely a spirituális tevékenységéért megilleti.

De mindezzel még nem volt vége a karácsonyi politikai neurózisnak. Keresztény értelmiségiek néhány nappal az ünnep előtt nyílt levelet adtak ki – az adott politikai kontextusban feltehetőleg a miniszterelnököt támogatandó –, jelezve, hogy ilyen, egyházi körökből származó vélekedés is létezik. Az időzítés mellett kifogásolható a levél hangvétele, egyoldalúsága, de maga a nyíltlevél-forma is. Mindezek eleve megnehezítik a felvetett kérdések tartalmi kezelését, érdemi vitáját. De talán már nem is ez a cél. Bár öten jegyezték (köztük Donáth László evangélikus lelkész, országgyűlési képviselő), a levelet feltehetőleg Majsay Tamás református lelkész, a Wesley János Metodista Főiskola tanára fogalmazta, aki többször jelentkezett már teológiai alapú, etikus, éles, kritikus írásokkal. Kétségtelen, hogy minden kornak megvan a maga kifejezésmódja; ma a próféták korában vagy akár a reformáció idején használt stílus bántónak, gyűlölködően személyeskedőnek látszik, kontraproduktív lesz. Ha a feltételezett szerző egyedül írja alá művét, ez még kezelhető, hiszen egyedi hangvételnek tekinthető; kár, hogy az aláírók nem érzékelték ezt a csapdát. Maga a nyíltlevél-forma is vitatható: a pluralista társadalomban mindenkinek van lehetősége álláspontja kifejtésére. Bántó szándék nélkül írom: a nyíltlevél-forma is a levélírók által bírált nyájszellem veszélyével fenyeget.

Az egész eseménysort, a karácsonyi társadalmi, politikai neurózist értékelve a legnagyobb veszélyt abban kell látnunk, hogy az egyházakban is végbemegy a társadalmat végzetesen megosztó politikai polarizáció, azaz a politika bedarálja az egyházakat is. Pedig éppen a csak az Úristennek, nem pedig a politikai pártoknak elkötelezett egyházak jelenthetnék a társadalomban azt az integratív erőt, amely a stabilitás irányába hat, hitbeli és morális üzenetével enyhítve a megosztottságot. A karácsonyi neurózis terápiát igényel. Az egyházak képesek a terápiára. Bűn, ha nem élnek vele, bűn, ha politikai meggyőződésük – akármelyik oldalon – dominál küldetésük helyett.

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::