A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Segíts, hogy az emberárulók szutykát / erővel győzze a szív, / szép szóval a száj. (Nagy László)

Valahol a Görgényi-havasok mélyén, Palotailva felett, ahol az Istenszéke felől a Szalárd-patak zubog lefelé a Marosba, egy völgyhajlat mélyén áll egy ősöreg fenyő. Korát már senki sem tartja számon, törzse délcegen magasodik a többi fa fölé. A csúcsán megpihenő madár átlát a Maros völgyén a szemközti Kelemen-havasok ormaira, a Pietroszra. Ide már nem hallatszik föl a völgy zaja. Lenn a mélyben autók, vonatok robognak, emberek sietnek a dolguk után. Itt fenn a csend az úr. Ez már a szarvasok és a medvék birodalma.

Két ember ballag fölfelé a patak menti ösvényen. Zsákjuk megtömve; pásztorok lehetnek, akik lenn, a faluban megvették, ami a hegyi élethez szükséges. A tisztásra lépve felnéznek a hatalmas fenyőre, majd ráérősen letelepednek alá. Enyhe még a tél, havat itt fenn sem láttak még. Jólesik megpihenni egy kicsit a tűlevélágyon.

– Mi lesz most velünk, apó? – kérdi a legényforma. – Nem kellünk nekik, tán tartanak tőlünk… – mondja kicsit magának is. – Hogy megesszük a kenyerüket…

– Ki tudja? – néz maga elé az öreg. – Minden rosszban van valami jó is, csak meg kell látni.

Zsebéből üveget vesz elő, kortyint egyet belőle, majd a társának nyújtja.

– Ne feledd, azért megtudtunk valamit – mondja.

– Ugyan mit? – így a fiatalabb.

– Hát ha mást nem is, azt igen, hogy van még odaát legalább másfél millió magyar ember – feleli sóhajtva a másik.

– Csak tudja, apó, olyan jó lett volna karácsonyi ajándéknak, oda a karácsonyfa alá. A jó érzés, hogy együvé tartozunk. Hogy megfogják a kinyújtott kezünket – kesereg a legény.

Nézték a tisztást, a késő délutáni félhomály árnyait. Közibük ereszkedett valami furcsa, mély csönd. Lassú köd szivárgott elő a levelüket vesztett ágak közül. S akkor egyszer csak mozdult valami. Mária és József lépdeltek elő a tisztás bokrai közül. József fölnézett az égbe nyúló fenyőre, majd letelepedtek a két pásztorember mellé. Mária éppen megszoptatni készült a karján lévő kisgyermeket.

A tisztás lassacskán megtelt emberekkel. Elöl lépdelt Szent István király. Nem jött üres kézzel: egész Magyarországot tette le a csecsemő elé. S jöttek utána sorjában a többiek is mind: Szent Imre herceg, Szent László király, Könyves Kálmán király. Mindegyikük hozott valami ajándékot: országépítő törvényeket, kolostorokat, iskolákat, nyugati művészeteket, verselést és tudományt a felemelkedéshez. Kolozsvár főterén nagy reccsenéssel megmozdult a lovas szobor, és Mátyás király bronzlovával együtt felvágtatott ide, a hegyi tisztásra. Alázatosan meghajolt a kisded előtt, s letette ajándékát, a Corvinákat. Lovon érkezett II. Rákóczi Ferenc nagyságos fejedelem is, a szabadsággal a kezében. S jöttek sorban: Bocskai István, Bethlen Gábor, Kossuth és Széchenyi, akik mind önmagukat adták ezért a népért és a hazáért. De megérkezett Pázmány Péter és Bornemisza Péter is, a két nagy vitatkozó vallásvédő. Mostanra rég megbékéltek egymással.

A tisztás lassan kezdett megtelni az ajándékot hozó magyarokkal. A magyar Bibliával Károli Gáspár tiszteletes uram egyenest Göncből érkezett. Balassi Bálint, Berzsenyi Dániel a verseit hozta, Petőfi kipirult arccal szavalt és lelkesített, és Ady Endrének sem kellett hosszú utat megtennie idáig a Sebes-Körös menti Csucsáról. József Attila meg egyenest a Dunától érkezett. Kodály és Bartók az összegyűjtött magyar népdalkincset tette le a fűbe. De még mindig volt hely a tisztáson egy vert seregnek, amelyik véresen, csapzottan, lyukas zászlóval érkezett. Ők a szabadság szeretetét tették le a gyermek Megváltó elé. És még mindig jöttek, csak jöttek, sokan, névtelenek és ismeretlenek is, akik életüket is odaadták szeretett hazájukért.

Voltak olyanok is, akik semmi mást nem tudtak odaajándékozni, csak a szívüket. De a szeretet melege ezen a furcsa karácsonyi délutánon feledtetett minden szomorúságot és önmarcangolást. Mert Isten önmagát adta ezekért az emberekért is. Ott, akkor mindannyian megérezték, hogy valójában ők a megajándékozottak.

Hirtelen hűvös szél söpört végig a tisztáson, s a nagy sereg egyszeriben eltűnt. Súlyos hófellegek szele alatt sóhajtozni kezdtek az évszázados fák. Az öreg meg a legény felálltak. Búcsúzóul még egyszer végignéztek a tisztáson, fel, egészen az égig érő fenyő legfelső ágáig. Szedelőzködtek, s indultak tovább az Istenszéke felé.

– Mi volt ez, apó? – kérdezte a fiatal. – Álmodtunk, vagy valóság volt? Olyan jó lett volna maradni még…

– Tudod, fiam, az az igazi ajándék, amit nem kapni akar az ember, hanem amivel megajándékozza a másikat. Amit a másikért tesz. Ha a másikért vagy éppen másokért él. Az a baj, hogy ebben a sarkából kifordult világban mindenki csak kapni és kapni akar.

A fiatal pásztor hallgatott. Lelkében visszhangzottak a szavak.

– No, ballagjunk tovább. Szentestére megjön a hó – mondta csöndesen az öregember.

S ment a két ember, föl a hegyre. Lassan eltűntek a kavargó hóesésben.

Lupták György

::Nyomtatható változat::