A vasárnap igéje

VÍZKERESZT ÜNNEPE – 1Jn 2,7–11

Hozzászólás a cikkhez

Sokféle teremtettségi rend van. Ezek annyira beleivódtak életünkbe, hogy hiányuk, nagyobb átrendeződésük azonnal ellentéteket, békétlenségeket, válsághelyzeteket hoz létre.

Mi lenne, ha egyszer a szeretetet a világ rendjéhez tartozónak tudnánk? Elvégre ha Isten szeretetből teremtette a világot, sőt legfőbb indítéka a szeretet volt, akkor miért ne gyúrhatta volna bele, miért ne lehetne a teremtési rendek egyike a szeretet? Miért ne lehetne olyasmi, amit a világ normalitásának kellene tekintenünk, aminek a hiánya abnormális, eltérő, rendellenes?

Emlékszem egy fiatal fiúra, aki tele volt gyűlölettel. Egy ifjúsági táborban történt. Kint a szabad ég alatt feküdt hálózsákjában. Azon a napon nagyon megbántották. Hiába aludt már mindenki, hiába volt fárasztó a nap, ő csak hánykolódott, sehogy se tudott elaludni. A gyűlölete nem hagyta. Fogta a torkát erősen. Amikor már-már elszenderedett, szinte felrázta őt ez az érzés. Újra eszébe jutottak a mondatok, a kínzó képek, a sérelmek, s ilyenkor felnyögött. Szinte idilli volt a csillagos ég alatt békésen pihenő tábor, a hamvadó tábortűz, az igazak álma, de ő nem akarta látni, ő nem akarta álmodni. Kihullott a teremtésből. Ökölbe szorult a keze. Egyedül maradt végképp.

Emlékszem egy másikra. Fázósan állt a buszmegállóban. A körút esti forgalma tocsogott a szürke hólében. Egy csavargó lépett oda hozzá. Pénzt kért. Hiába, nem volt egy vasa sem. A csavargó is érezte, hogy igazat mond. Annyi szeretet volt a hangjában, hogy elhitte, nincs semmije. A fiú is meglepődött, mintha ajándékba kapta volna a szánalmat, az együttérzést. Valamit mindenképpen szeretett volna tenni a csavargóért. Nem tudta, miért. Ez az érzés nem tőle jött.

– Mit adjak? Semmim sincs.

– Add nekem a sálad, nagyon hideg van – szólt a csavargó.

A fiú úgy kanyarította le a sálját, mintha ez a világ legtermészetesebb mozdulata lett volna. Számára akkor ez úgy is tűnt. Nézett a csavargó után, aki – nyakában a tőle kapott vörös sállal – továbbballagott a körúton. Hirtelen úgy érezte, van helye a világban. Ott a buszmegállóban abban a néhány percben sok minden eldőlt.

Amiről János beszél, az parancs. Mint ilyen, nem kellemes. Ha azonban nem katonás, külső rendként értelmezzük, hanem úgy, mint ahogy a Tízparancsolatra szoktunk gondolni – Isten boldogságszerző rendjeként –, egyszerre kinyílik a benne rejlő lehetőség is. A Tízparancsolat is a világ rendjéből, normalitásából tár elénk valamit. Ha el tudjátok helyezni ezt magatokban, szívetekben, közösségeitekben, akkor a teremtés szándéka valósul meg közöttetek. Akkor ugyanaz a törekvés lesz bennetek, mint bennem – mondja Isten. Jézus így fogalmaz: „Legyetek tökéletesek, mint mennyei Atyátok tökéletes!”

A parancsolat tehát nem csupán utasít, hanem körülír. A Tízparancsolat ennél még több. Ez a világ rendje, valósága, értelmes élhetősége. Ez Isten beszéde, sőt Isten jelenléte. Hallottátok már ezerszer – mondja János. Látszólag nincs ebben semmi új. De most valami újat mondok. A szeretet a világ rendje.

Aki azt hiszi, a szeretet valamiféle teljesítmény, fogalma sincs róla. Aki azt hiszi, lehet intézményesíteni, nem ismeri valódi cselekedeteit. Aki azt hiszi, elég szerelemről, barátságról beszélni, nem ismeri igazi mélységeit. A szeretet rend. Nem külső rend, nem külső parancs, hanem olyan, mint amikor felkel a nap. Nem az az első érzésem, hogy ennek így kellett lennie, hanem hogy milyen gyönyörű. A szeretet Isten teremtésének rendje. Aki kiöli szívéből: a teremtés rendjéből csúszik ki. Aki még tud gyűlölni: vakon botorkál, soha nem érti meg Isten szándékait.

Ezen az ünnepen Jézus lép közel hozzánk. Gyűlölködésünkben, bosszúvágyunkban elvakultan botorkálva hogyan is ismernénk fel: itt van egészen közel. Ezért most vak szemünkre teszi kezét:

– Mit akarsz, mit tegyek veled?

Annyira fojtogat a bosszú, annyira megbántottak, annyi a dühöm a világ ellen, hogy képtelen vagyok kérni:

– Uram, hogy lássak!

Mégis rám teszi kezét. Egyszer csak meglátom a világ igazi rendjét. Hirtelen helyem lesz a csillagok alatt. Békén simul ki ökölbe szorított kezem. A rettentő sötét barátságos, körülölelő fénnyé lesz.

Jézus pedig továbbsétál. Néha visszanéz, hogy tudjam, mindez valóság, valódi valóság. Nyakában vöröslik a sálam.

Imádkozzunk!

Látod ökölbe szorított kezemet. Látod, hogy botorkálva keresem helyemet a világban. Látod, vakon pusztítom mindazt, ami szép. Lépj közel hozzám, Fényesség, hogy lássak, hogy legyen újra helyem, hogy otthonra találjak! Ámen.

Koczor Tamás

::Nyomtatható változat::