A vasárnap igéje

Húsvét ünnepe után 2. vasárnap (Misericordia Domini) – Jn 10,22–29

Hozzászólás a cikkhez

A jó Pásztor vasárnapján Jézust Jeruzsálemben, a templomszentelési ünnepen, a templom Salamonról elnevezett csarnokában látjuk, amint a körülötte állók nekiszegezik a kérdést: „Meddig tartasz még bizonytalanságban bennünket? Ha te vagy a Krisztus, mondd meg nekünk nyíltan!”

Kik voltak a kérdezők? Papok? Írástudók? Farizeusok? Vagy csak néhányan az ünnepi templomlátogatók sokadalmából – akiket ma világi hívőknek mondanánk? Az evangélista nem tér ki rá. Csupán ennyit mond róluk: zsidók – tehát nem idegenek. Annak a népnek a fiai, amelynek névadója, Jákób halálos ágyán ezekkel a szavakkal áldotta meg fiát, Józsefet: „Az Isten, aki előtt jártak az őseim, Ábrahám és Izsák, az Isten, aki pásztorom, mióta csak vagyok mind a mai napig…” (1Móz 48,15) Azok közül valók a kérdezők, akik a zsoltárossal naponta így szólítják meg Istenüket: „Figyelj ránk, Izráel pásztora, aki úgy terelgeted Józsefet, mint egy nyájat! Te, aki kerúbokon trónolsz, jelenj meg ragyogva…” (Zsolt 80,2) A kérdezők mindnyájan olyan emberek, akik úgy vélik, hogy testi származásuk jogán eleve Isten nyájához tartoznak. Jézus nekik mondja: „…ti nem hisztek, mert nem az én juhaim közül valók vagytok.” Ezzel azt is a tudtukra adja: „Ti nem vagytok az Isten nyája!” Hiszen a beszédet ezzel a kijelentéssel zárja: „Én és az Atya egy vagyunk.”

Félreértés ne essék: nem azt rója föl kérdezőinek, hogy zsidók, hanem hogy – noha zsidók – mégsem hisznek benne. Pedig annál inkább kellene hinniük! Ha valóban Isten nyájához tartoznának, akkor hinnének! Hiszen az Atya abban mutatta meg a Fiú iránti szeretetét, hogy nekiajándékozta a nyájat. „Az én Atyám, aki nekem adta őket, mindennél nagyobb, és senki sem ragadhatja ki őket az Atya kezéből” – vallja a 29. versben. Isten nyája Jézus nyájává lett. De ebbe a nyájba – legyen bár zsidó vagy pogány – senki sem születhet bele testi származása alapján. Az Isten nyájának juhait egyedül a Jézusban való hit szüli. Nyilvánvaló a párhuzam az evangélium 3. fejezetében olvasható történettel, amelyben Jézus Nikodémusnak, Izrael tanítójának mondja: „Bizony, bizony, mondom néked, ha valaki nem születik víztől és Lélektől, nem mehet be az Isten országába. Ami testtől született, test az, és ami Lélektől született, lélek az. Ne csodálkozz, hogy ezt mondtam neked: Újonnan kell születnetek.” (Jn 3,5–7) Ez az igény a háttere Jn 3,16-nak, az „arany evangéliumnak”: „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen.” Jézus nyájának juhai mindnyájan a hit szülöttei, más szóval a Lélek szülöttei. Övék az ígéret: „Én örök életet adok nekik, és nem vesznek el soha, mert senki sem ragadhatja ki őket az én kezemből.” (Jn 10,28) Senki és semmi – bűneik sem, de még a halál sem! Hiszen Jézus olyan Pásztor, aki fölött bűnnek, halálnak nincs hatalma.

Isten ennek húsvétkor félreérthetetlen tanújelét adta. A hívők se nem bűntelenek, se nem halhatatlanok, de bűneikben is és halálukban is Pásztoruk kezében vannak, és – ami ezzel egyet jelent – Isten kezében vannak. Abban a pásztori kézben, amely mindent a javukra fordít. Még bűneiket is: mert bűneik felismertetésével vezeti őket alázatra. Mint Ambrosius egyházatya húsvéti öröméneke, a húsvéti gyertya meggyújtása után énekelt Exultet vallja: „O, felix culpa”, „Ó, szerencsés vétek”, mert okot adott Istennek arra, hogy olyan Megváltót küldjön, aki mindent jóra fordít, még a bűnt is a bűntől való szabadítás eszközévé teszi, mert felismertetésével megaláz bennünket önmagunk előtt, és ezzel hatástalanítja a lélek leggyilkosabb mérgét, az „igaz” farizeusok gőgjét.

Az ember ősi vágya a halhatatlanság, a testi halál elkerülése. Mindannyian azt szeretnénk, ha földi életünk a halál intermezzója nélkül torkollana az örök életbe. Ezért kétségekkel a szívünkben, hitetlenkedve hallgatjuk a húsvéti evangéliumot: Krisztus halála halálra sebezte a halált, föltámadása pedig egyszer s mindenkorra eltörölte. Mi csak azt látjuk, hogy a sírt senki sem kerülheti el. Pedig a húsvéti evangélium igaz! A halál valóban eltöröltetett! De nem az, amit mi halálnak gondolunk, hanem a valódi halál: az Istentől való végleges elszakadás ítélete. Jézusban olyan Pásztorunk van, akinek a kezében a test haldoklása csupán vajúdás, amelynek végén örök életre születünk újjá.

Imádkozzunk! Mindenható, örök Isten, aki feltámasztottad a halálból nyájad jó Pásztorát: kérünk, tarts meg bennünket juhai között, őrizz minden tévelygéstől, és add, hogy híven kövessük őt a földön, hogy egykor örök életének is részesei lehessünk a mennyben, az Úr Jézus Krisztus által, aki veled és a Szentlélekkel Isten, él és uralkodik örökkön örökké. Ámen.

Véghelyi Antal

::Nyomtatható változat::