A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Kritikus igehallgató vagyok. Nem teológiai, sokkal inkább retorikai szempontból bírálom gyakran édesanyám vasárnapi prédikációit, különös tekintettel a mondanivaló átlátható szerkesztésére, az általa használt kifejezésekre, a választékos szókincsre és a hangsúlyozásra. Ugyanis biztos vagyok benne, hogy az üzenet akkor fog minél több hallgató szívéhez eljutni, ha az a leginkább megfelel a magyar nyelv és a helyes beszéd szabályainak.

Húsvét után azonban megtanultam: nem mindig csak a szépen artikulált szavakkal, a logikusan felépített mondatokkal lehet kifejezni az evangélium lényegét. II. János Pál ugyanis a halál küszöbén is prédikált, bár a gégemetszés miatt egy hangot sem tudott kiadni a torkán, s izombetegsége miatt a Szentírást sem tudta megfogni. Már a jeruzsálemi bevonulásra és a keresztre feszítésre emlékezve kifejezésre juttatta, hogy milyen fontos a számára, hogy – végső soron televíziós kapcsolat segítségével – a hívőkkel együtt részt vegyen a közös ünneplésben. Beszélni már nem tudott, szeretetteljes, áldó mozdulatában azonban benne volt minden, ami egy többoldalas imába belefoglalható.

Később halálos ágya lett szószékké, minden egyes hírműsor pedig valóságos igehirdetéssé. Nyelveken szólni, sőt anyanyelvén suttogni sem tudott, mégis mindenki érthette a pápai lakosztályból szóló evangéliumot. A hírügynökségeken, tévécsatornákon keresztül óránként érkeztek az információk a római püspök minden mozdulatáról. Azokról, amelyek prédikációvá változtatták a szenvedés minden stációját. Beszámoltak arról, hogy a főpásztor pénteken – szokásának megfelelően – ismét át akarta élni a Megváltó szenvedését, ezért felolvastatta a nagypénteki történetet az őt ápolókkal. Azt üzente ezzel, hogy életünk alkonyán sem tekinthetünk másra, mint Jézus Krisztus keresztjére, mely erőt adhat földi szenvedéseink idején.

Halálának délelőttjén újabb hír érkezett: háláját fejezte ki a vele virrasztó tömegek szeretetéért. Kicsivel később pedig azt kérte az őt siratóktól, hogy ne legyenek szomorúak, majd hozzátették a jelentések, hogy a pápa is vidám. Hittel viselt betegsége, az örök életbe vetett reménysége példa lehet mindannyiunk számára, akik szorongunk a betegségektől, a katasztrófáktól és leginkább a halál sötét árnyékától. II. János Pál utolsó szava pedig úgy zárta le párnák közt tartott evangélizációját, ahogy minden prédikációnak és minden keresztény ember életének be kell fejeződnie; a pápa ugyanis bíborosai szerint azt suttogta: „Ámen.”

Sokáig talán nem értettük, miért kell a végsőkig ragaszkodnia egy halálos beteg embernek Péter trónjához. Egy dinamikus, sok helyre utazó és még többet megszólaló főpásztorra várt a világ. Eljön majd ez az idő is. Azonban előtte bebizonyosodott, hogy a Szentlélek segítségével egy haldokló ember is tudja milliók felé közvetíteni a Biblia üzenetét. Istennél ugyanis mások a retorikai szabályok.

László Jenő Csaba

::Nyomtatható változat::