Egyházunk egy-két hete

Hozzászólás a cikkhez

Amikor személyes élmények hatására úgy döntött, hogy kutatási témájául a konfirmációval kapcsolatos népszokásokat választja – mondta –, még nem sejtette, hogy egyszer majd egy tudományos konferenciát is szervezhet, amely szintén ezzel a kérdéssel foglalkozik. A 250 éves a konfirmáció Magyarországon címû, március 31. és április 1. között lezajlott kétnapos szimpózium után a szervezõvel, Veres Emese-Gyöngyvér néprajzkutatóval beszélgettünk.

– Meglepetésként ért, amikor A konfirmáció gyakorlata a barcasági csángó gyülekezetekben címû elõadását azzal kezdte, hogy a konfirmáció iránti érdeklõdését nem családi gyökereinek, hanem magyarországi élményeinek köszönheti.

– Az Erdélyben, közelebbrõl Bácsfaluban tapasztalt és átélt konfirmációi gyakorlat megszokott és természetes volt számomra. Amikor ellátogattam anyaországi testvérgyülekezetünkbe, Csepelre, furcsa volt látni, hogy itt sok minden más, mint ahogy azt az édesapám, Veres Károly evangélikus lelkész pásztorolta közösségben láttam. Ekkor határoztam el, hogy még jobban igyekszem megismerni a barcasági konfirmációs szokásokat.

– Mondana néhány példát arra, hogy miben állt az említett másság?

– A konfirmációra valamikor (a magyar gyakorlattól eltérõen) 16-18 éves korban került sor; a 12-13 éves életkor fel sem vetõdött. A jelentkezõnek a hat osztályt mindenképpen el kellett végeznie. Régen a konfirmációi oktatás – a papnijárás – minden esztendõben húsvét elõtt hat héttel kezdõdött, és virágvasárnapig tartott. Barcaújfaluban – és lehet, hogy máshol is, csak errõl nincsenek írásos adataink – négy hétig minden reggel böjti istentiszteletet tartottak, amelyen minden konfirmációra készülõnek kötelezõen részt kellett vennie. Ezenkívül a konfirmandusok (az ottani szóhasználattal: papnijárók) közül két fiú a tanulás után mindennap ott maradt, hogy fát vágjon másnapra, két lány pedig kitakarította a szobát. Két hét tanulás után megkezdõdött az eléállás. Ez azt jelentette, hogy a lelkész mindannyiukat kikérdezte az addig tanultakról. A papnijárók sorban álltak, legelöl az, aki a legtöbb helyes választ adta.

A konfirmációra örömmel és kötelességtudóan készültek, hiszen a papi áldás és az elsõ úrvacsoravétel után már felnõttnek számítottak. Ez azt jelentette, hogy lehettek keresztszülõk, és mehettek bálba. A lányok ekkor kapták meg a három rend – piros, fehér és fekete – ruhát, a fiúk ettõl kezdve udvarolhattak.

– Ilyen volt egykor a konfirmáció. És ma?

– A templomot még ma is szépen feldíszítik, és Apácán, Krizbán és Barcaújfaluban még most is viseletet hordanak. Az, hogy valaki ezután „hivatalosan is” bálozhat – vagy mai szóhasználattal élve diszkózhat –, a mai generáció számára természetesen már nem fontos. Az viszont igen, hogy ekkor úrvacsorát vesznek, és ettõl kezdve keresztszülõk is lehetnek. Egyébként a konfirmációt ma jobban megünneplik, mint korábban, és minden érintett nagyon örül az ajándékoknak, amelyeket az istentisztelet után a szüleitõl, nagyszüleitõl kap.

– Elõadása végén azonban nem hallgatta el azt sem, hogy a konfirmáció napjainkban már jóval kisebb horderõvel bír.

– Ennél keményebben fogalmaztam: „A társadalmi változások nyomán a konfirmációnak nincs jelentõsége a világi életben.” Úgy gondolom, ez Magyarországra nézve is igaz. Mégsem mondhatjuk azt, hogy a konfirmáció ezáltal „értelmetlenné” vagy „feleslegessé” vált volna. Ezzel a tudományos konferenciával elsõsorban egy dologra szerettem volna felhívni az érdeklõdõk és fõként a teológushallgatók figyelmét, akik végül sajnos nem jöttek el. A konfirmációval kapcsolatos hagyományok megismerése lényeges dolog, hiszen ez gyülekezeti szempontból továbbra is nagyon fontos esemény: a konfirmandus hitben és lélekben egyaránt megerõsödhet általa, amint azt a konfirmáció szó jelentése is magában hordozza. Véleményem szerint nemcsak a lelkészeknek, hanem minden gyülekezeti tagnak azon kell munkálkodnia, hogy a felkészítés és az elsõ úrvacsoravétel után ne fenyegessen bennünket a „kikonfirmálás” réme. Ezért arra kell törekedni, hogy a maga közösségében minden ifjú konfirmandus megérezhesse és átélhesse azt, hogy õ mostantól fogva még inkább a gyülekezet nagy családjának a tagja. Úgy érzem, hogy e törekvésünkben csak hasznunkra lehet a korábbi nemzedékek szokásainak, tapasztalatainak és emlékeinek a megismerése.

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::