Liturgikus sarok

Liturgia – viselkedés – magatartás 2.

Hozzászólás a cikkhez

Egy hete indított sorozatunk első részében együtt gondolkodtunk arról, hogy az Istennel való találkozás milyen viselkedést vált ki az emberekből, hatására milyen magatartásformát veszünk fel; milyen módon reagálunk Isten jelenlétére és az ő jelenlétében embertársaink jelenlétére. Fehér Károly ma a liturgia „emberi főszereplőjéről” ír. (H. K.)

Az istentisztelet az egész gyülekezet ügye. Az istentiszteletet, a liturgiát a gyülekezet a liturgus vezetésével végzi. „A gyülekezeteket és a gyülekezeti istentiszteleteket kezdettől fogva az apostolok által megbízott és a gyülekezet által megválasztott személyek, felavatott lelkészek vezetik. Felelősségük és felügyeletük kiterjed az egyház istentiszteleti életének minden megnyilvánulására, amely túlmegy a család keretein. Ez a rend a mi egyházunkban is érvényes.” (Agenda 1996, 16. o.)

Tehát a liturgus: a lelkész, akit sokkal többször emlegetünk prédikátorként, lelkipásztorként, mint liturgusi minőségében. Talán azért van ez így, mert egyházunk méltán emeli ki az evangéliumhirdetés fontosságát, de közben elfeledjük, hogy ez a szolgálat az istentisztelet, a liturgia keretében és közegében történik. Hazai evangélikus gyakorlatunkban általában az a személy vezeti a liturgiát, aki minden egyéb gyülekezeti lelkészi szolgálatot is ellát. Ritkán fordul elő, hogy a liturgus és a prédikátor személye nem azonos.

A liturgus vezeti, de nem teremti a liturgiát, az istentisztelet rendjét. A gyülekezet közösségében és közösségével együtt „szólaltatja meg” egyházunk istentiszteleti rendjét. Ez ismereteket és alázatot tételez fel. Magától értődik, hogy a liturgus jól ismeri a liturgia felépítését, és annak vezetésével párhuzamosan, kitartó hűséggel tanítja is azt a megfelelő alkalmakon, minden korosztálynak a maga szintjén. Nem ceremóniamester, hiszen az istentisztelet szövegének szinte minden sorában – vagy mögötte – szentírásbeli szövegek szólalnak meg vagy ragyognak át. Voltak olyan szomorú időszakok az egyház életében, amikor a liturgus biblikusabb volt, mint a prédikátor, de a „normális” egyházban képtelenség szembeállítani a liturgus és a prédikátor szolgálatát.

Az egyházi szertartás vezetője ismeri szolgálatának rendjét és szövegét, nem „menet közben” ismerkedik meg vele. Nem azért olvas, mert ismeretlen szöveggel van dolga (bár a liturgus sem védett a felejtéssel vagy a gondolatkieséssel szemben). Az olvasás jelkép is egyben: azt mutatja, hogy a liturgus nem improvizál, nem pillanatnyi külső vagy belső hatás alatt állva szól és cselekszik, hanem egyházunk elfogadott liturgikus rendje szerint szólaltatja meg a szöveget szolgálata során. Az istentisztelet rendjének szövegét nem konferálja és nem kommentálja, hanem szolgálja. Igazodik a liturgikus szöveghez, tiszteletben tartja a szöveg szándékát és hangsúlyait, és nem szándékozik azt a maga ízlésének vagy érzelmi állapotának megfelelően átformálni. Ehhez jó értelemben vett alázatra van szüksége, amely nem valamilyen formális tekintély, hanem a liturgia szövegében és mondanivalójában megnyilatkozó tekintély előtt hajol meg.

Örömmel ismeri fel, hogy a Szentlélek Úristen az, aki az előttünk élt keresztények hitének a liturgiában kiformálódott kincseit szülte, s hogy számunkra, a mi hitünk számára is segítség és kifejezési forma lehet a liturgus vezetésével végzett istentisztelet. Nem tart bizonyos liturgikus formulák ismétlődésétől, nem akar minden alkalomra újat kitalálni, hiszen tudja, hogy a rögtönzés néhanapján ugyan nagyon hatásos lehet, csak éppen az együtt imádkozást nehezíti meg. A liturgus nem meglepni akarja a gyülekezetet, hanem az istentisztelet rendjéhez és szövegeihez igazodva az együtt imádkozást teszi lehetővé. Isten és a gyülekezet ellen vétkezik a liturgus, ha szolgálatának módja miatt a gyülekezet az unalom vagy a minél előbb letudandó, kényszerű kötelesség terhét érzékeli, vagy belőle egy felvett szerep lejátszását sejti. Bizonyos liturgikus szövegeket meg kell tanulnia a liturgusnak, de talán pontosan ezekben az esetekben tűnik ki leginkább, hogy ő maga is „benne van-e” mondandójában, vagy csak memoritert mond fel. Bizonyos mozdulatok begyakorlásának is az az értelme, hogy közben szíve-esze Istennél lehessen, hogy a gyülekezet figyelmét ne a szokatlan vonja el, hanem az ismerős segítse.

A jó liturgus nem kisebb ajándéka Istennek, mint a jó prédikátor. Imádkozzunk, hogy a két ajándékot egy személyben kapjuk.

Fehér Károly

::Nyomtatható változat::