A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Sokféle hivatás közül választhat az ember, de választani sohasem könnyű. Ifjúként – az iskolapadban – még nem sokat tudunk az életről, s a lehetőségek skálája szinte végeláthatatlannak tűnik. „Okos ez a gyerek, jó feje van, legyen hát ügyvéd” – tanácsolja a bölcs szülő. Ha jól beszéli a nyelveket, menjen idegenvezetőnek, tolmácsnak. Legyél könyvelő, tanár, informatikus vagy bármi – csak olyan foglalkozást válassz, amelyből meg tudsz élni. De ami a legfőbb: örömmel és lelkesedéssel végezd a munkádat, különben kár is elkezdened.

Vannak szakmák, amelyek kedveltebbek a többinél, s talán valóban azt hisszük, milyen könnyű is az abban dolgozóknak. Pedig minden szakmának, hivatásnak megvannak a maga nehézségei, amelyeket csak az adott pályán dolgozók ismernek. Az idős bácsi, aki naphosszat kapál a szőlőben, úri dolognak tartja a pedagógusi pályát, míg a tanár, aki százhuszonötödszörre is hiába szól rá a diákra, talán a közgazdászt irigyli. Aki fizikai munkát végez, azt gondolja, a szellemi munka olyan, mint a sétagalopp, míg az íróasztala fölé görnyedő tudós talán éppen egy kis testmozgásra vágyik.

Akinek nem szenvedélye az írás, az el sem tudja képzelni, hogyan kerül papírra egy-egy mondat; hogyan érlelődik napokon, heteken keresztül, vagy éppen hogyan bukkan elő váratlanul. Erre is igazak a próféta szavai: „…perzselő tűzzé vált szívemben, csontjaimba van rekesztve. Erőlködtem, hogy magamban tartsam, de nincs rajta hatalmam.” (Jer 20,9) Számomra az újságírás – a lelkészi szolgálathoz hasonlóan – nem önálló választás volt. Soha nem mérlegeltem: divatos szakmának számít-e, vagy hogy mit szól hozzá a környezetem, hanem engedtem a megszólításnak, az elhívásnak. A perzselő tűzzé vált gondolat persze néha éget, mégis csodálatos, amikor útnak indul. Cikkeim sokszor éjszaka születnek, amikor felébreszt egy gondolat, és szinte követeli, hogy papírra kerüljön. Ha nem engedek neki, akkor végleg elszáll, nyoma sem marad, ezért ágyam mellett mindig ott a papír és a ceruza. És ez a szépsége az írásnak: hogy nem én akartam írni, nem én kutatok görcsösen téma után, hanem van egy üzenet, amely rám (is) bízatott, és átadásra vár – szóban és írásban. Az a mondanivaló, amelyet az Isten Szentlelke indít, s amely bizonyságtétellé válhat az olvasó számára.

E sorokat egy tavaszi hajnalon vetettem papírra…

Hulej Enikő

::Nyomtatható változat::