EvÉlet - Lelki segély

Hozzászólás a cikkhez

„Lányom az idén ballag el az általános iskolából. Jó tanuló, jövőre gimnáziumban folytatja a tanulmányait. Kicsi kora óta rajong a sztárokért. Szobája falán mindig ott van az aktuális kedvenc posztere. Éjjel-nappal üvölt a zene a szobájában. Sztárnaplót vezet, amelybe újságcikkeket, fotókat gyűjt imádottjairól. Ha valamelyik kedvenc zenekara koncertezik, akár több száz kilométerre is el kell vinnünk, mert képes lenne egyedül utánuk menni. Úgy érzem, hogy keresztény nevelésünk kudarcba fulladt. Vagy normális ez a rajongás?”

Kedves aggódó anyuka! „Mindennek megszabott ideje van, megvan az ideje minden dolognak az ég alatt” (Préd 3,1) – tanítja nekünk Jeruzsálem királya, a bölcs prédikátor. Bizony, megvan az ideje mindennek. A rajongásnak is. Bizonyos életkorban a rajongás a normális lelki fejlődés része. Ha őszinték vagyunk magunkhoz, akkor bevalljuk, hogy tiniként mi is rajongtunk olyan filmcsillagokért, énekesekért vagy sportolókért, akik az adott kor népszerű sztárjai voltak.

A rajongással minden tinédzser azt fogalmazza meg, hogy milyennek szeretné látni saját magát; ez többnyire a külsőségeket érinti, mint például a ruházat, a stílus, a gesztusok. De ha példaképet keres, akkor gyakrabban választ olyan embert, akinek valamelyik belső tulajdonsága ragadta meg, aki a környezetében él, és tetőtől talpig hiteles figura. A rajongás mögött ma ritkán van valódi tartalom. Az elmúlt években Magyarországon is népszerűvé vált valóság- és kibeszélőshow-k megmutatták, hogy a hamis csillogás és a gyorsan kapott népszerűség a fiatalok valódi bálványává vált. Tudás, tehetség, igazi eredmények nélkül is újságcímlapra kerülhet valaki. Sok szomorú életsors bizonyítja, hogy ez mennyire személyiségromboló hatású.

Nem könnyű feldolgozni a gyorsan jött népszerűséget, majd a még gyorsabb népszerűségvesztést. Félelmetes, hogy egy, a közelmúltban készült magyar felmérés szerint az általános iskolások többsége mégis valóságshow-szereplőkhöz akar majd felnőttként hasonlítani. Ennek lelki mozgatórugója pedig a hétköznapokból való kitörés vágya: irigylésre méltónak találják azt, aki „benne van a tévében”. Látnunk kell azt is, hogy a rajongás könnyen átcsaphat imádatba, illetve egyfajta vallásos áhítatba, amely arra szolgál a fiatalok – vagy ma már nem ritkán a felnőttek – számára, hogy a lelki ürességet pótolja. Egyes sztárok olyan élő bálványokká nőnek rajongóik szemében, hogy még „házi oltárt” is állítanak nekik.

„Ne legyen más istened rajtam kívül! Ne csinálj magadnak semmiféle istenszobrot azoknak a képmására, amik fenn az égben, lenn a földön, vagy a föld alatt a vízben vannak. Ne imádd és ne tiszteld azokat, mert én, az Úr, a te Istened, féltőn szerető Isten vagyok!” (2Móz 20,3–5a) – mondja az Úr, ezért számunkra nyilvánvaló, hogy Istenünk számára utálatos dolog az, ha teremtményeit bálványozzuk. Ezért a keresztény ember számára természetes, hogy nem vesz részt a sztárkultusz fenntartásában. No de hogyan magyarázzuk meg, fogadtassuk el ezt gyermekeinkkel? Tiltsunk, büntessünk, esetleg sírva rimánkodjunk azért, hogy jobb belátásra térjenek?

Ne gondolja a kedves levélíró anyuka, hogy keresztényi nevelése csődöt mondott. Ne feledje, hogy Istennek nincsenek unokái, csak gyermekei! Leánykájának is át kell élnie, hogy Isten rátalált. Meg kell harcolnia a hit szép harcát. Javaslom, hogy ismerkedjen meg gyermeke kedvenceivel, s közben próbálja szeretettel, de tudatosan formálni ízlését. Mutasson rá az értékekre úgy, hogy közben tágítja gyermeke érdeklődési és látókörét. Jó jel, hogy a tanulás jól megy neki, mert ez azt mutatja, hogy nem fanatizálódott.

De vigyázat! Rossz jel, ha a rajongás akadályozni kezdi a napi élet normális menetét. Ha valaki elveszíti a kapcsolatot a valódi élettel, és a képzelet világában él, az nagyon veszélyes! El kell mondanunk a fiataloknak, hogy a művészet nagyszerű dolog, és bizonyára szegényebb lenne az életünk, ha nem bukkannánk olyan dalokra, versekre és előadókra, amelyek és akik segítenek megfogalmazni az érzéseinket.

Szükségünk van példaképekre. Ma is hálával gondolunk azokra a tanítóinkra, elöljáróinkra, akik mintáink voltak útkeresésünk időszakában. Igyekezzünk mi magunk is megragadóbb, krisztusibb példává válni gyermekeink számára, és ne feledjük arra is megtanítani őket, hogy mindannyian egyediek, értékesek Isten előtt és a mi szemünkben is! Mindez hozzásegítheti őket ahhoz, hogy megkeressék az Úrtól kapott feladatukat s azt, hogy miért sírtak föl e bús világon. Azt a feladatot, amelyet úgy és ott csakis ők végezhetnek el. Ha ezt meglelték, többé már nem mások életét, hanem a sajátjukat akarják majd élni! Azért pedig nagyon sokat kell imádkozni, hogy ez az élet Krisztusban való élet legyen. Ehhez kíván lankadatlan erőt mint lelkész és édesanya:

Szőkéné Bakay Beatrix

::Nyomtatható változat::