Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

Kaptam már – nézetem szerint igaztalan – kritikát az élet-halál kérdéseiről, elsősorban az elmúlásról írva, mégis veszem a bátorságot arra, hogy ismét foglalkozzam minden élet végső bizonyítékával. Mert csak az halhat meg, aki élt.

A pápa drámai haldoklása, Terri Schiavo halálba engedése és az Egyesült Államokból hazatért orvos-író, Bitó László legújabb könyve – Eutanázia vagy eutélia? A boldog élet és a jó halál titka – mind-mind arra sarkall, hogy figyelmet szenteljünk e témának. Bitó könyve pedig igazi kihívás a számunkra. Nem a halál, hanem a meghalás, a haldoklás késztet állásfoglalásra – vélekedett a glaukóma, a zöld hályog hatásos gyógyszerének világhírű felfedezője, aki nem akart megpihenni orvos-kutatói babérjain, hanem irodalmi, filozófiai teljesítményével, könyveivel a hazai szellemi élet egyik meghatározó egyéniségévé vált. A Pallas Páholyban Heller Ágnes kérdései nyomán zajlott a vita az új fogalomról, az eutéliáról. Bitó szerint ez a kifejezés, amelynek a jelentése „jó vég”, nincs megterhelve olyan negatív felhangokkal, mögöttes tartalommal, mint az eutanázia.

A haldoklástól és az elmúlástól való félelem fiatalabb életkorokban is ránk törhet; valójában ott lappang minden félelmünk mögött. De még nyomasztóbbá válik ez az érzés életünk befejező szakaszában, időskorban, amikor egyrészt minket is utolérnek a korosodással járó betegségek, másrészt tanúivá válunk szeretteink, barátaink szenvedésének és eltávozásának.

A jó véghez, a jó halálhoz való jussunk képviselői elsősorban az önrendelkezési jogra hivatkoznak, mondván, hogy életünk meghatározó tényei közül a születésünkre nincs befolyásunk, de a halálunkkal kapcsolatban kell, hogy legyen beleszólási lehetőségünk. A másik oldalon az élet szentsége áll: egyedül az Úristen kompetenciája dönteni halálunk idejéről és módjáról.

Valójában már régen nem itt húzódnak a frontvonalak. Bár sokan ma is rövid haldoklás után távoznak el, egyre inkább meghosszabbodik a végső út – gondoljunk csak a két leggyakoribb végzetes betegségre, a szívizominfarktusra és a rosszindulatú daganatokra. A kardiológiai centrumok, illetve a korszerű daganatkezelések révén az első diagnózis után évekig, akár évtizedekig élhetünk, de látjuk az út végét. Nem mindegy, hogy permanens rettegés vagy jó minőségű élet jut ilyenkor osztályrészünkül.

A viktoriánus korban a szexről nem illett beszélni, a halál viszont a közbeszéd tárgya volt. Ma a szexualitás nemcsak hogy nem tabutéma, de bántóan a nyilvánosság része, ellenben a halálról nem illik szólni – elemezte egy hozzászóló a vitában. Bitó László ezt a helyzetet kívánja megváltoztatni, segítendő azokat, akik a távoli vagy közeli eltávozásra készülnek. Érdekes helyzet. A keresztény gondolkodás filozófiailag eltér az író megközelítésétől – bár igen érdekesek a szerzőnek a Szentíráson és talán leginkább Jézusnak az utolsó vacsorán elmondott szavain alapuló fejtegetései –, de a teendőket illetően szinte teljesen azonos a következtetés. Szükséges a haldoklók, a meghalásra készülők segítése, lelki gondozása, a távozásra való felkészítésük. Az örök élet reménysége ebben meghatározó, de emellett a test ápolása és a lélek erősítése ugyanúgy megilleti a hívő embereket, ahogyan bárki mást is.

Préda István kardiológusprofesszor a terápiás túlbuzgóság káros voltáról beszélt, vagyis az utolsó stádiumban már értelmetlenül, inkább a beteg terhére alkalmazott olyan beavatkozásokról, amelyek csak arra jók, hogy bizonyítsák: mi mindent megtettünk a beteg érdekében.

Terri Schiavo szélsőséges esetében benne van az orvostudomány fejlődéséből adódó dilemma. Nem csak a kómában lévő betegekre nézve igaz, hogy biológiailag életben tarthatók évekig, akár évtizedekig is – ugyanez lehetséges számos más betegség végstádiumában lévők esetében is. A keresztény orvosok ezért szólnak terminális medicináról, kerülve a passzív vagy aktív eutanázia kifejezést. De a megoldás nyilvánvalóan nem a szavakon múlik. Napi kérdéssé vált, hogy meddig alkalmazzuk a biotechnológia, illetve a gyógyszertan lehetőségeit, hogy mikor és milyen módon adjuk fel a küzdelmet. Az eutéliában viszont ismét a családra, a szeretteinktől való méltó elbúcsúzásra, a megbékélésre kerül a hangsúly.

Mit jelent ma a köztudatban az eutanázia? – teszi fel a kérdést Bitó László. „A lélegeztetőgép leállítását, a fájdalomcsillapító túladagolását vagy a kegyelemdöfést injekciós tűvel. Akkor is eutanáziának – jó halálnak – hívjuk ezt, ha nincs ott senki, aki megfogná a haldokló kezét, enyhítené fájdalmát, emberszámba venné.” Az eutélia viszont a jó halál fogalmát kiterjeszti a felkészülésre; az utolsó hetek, napok, órák rítusai áthangolhatják életérzésünket, enyhíthetik a halál zsarnoki képzetét, kiolthatják halálfélelmünket. Eutanázián végül is a test halálba segítését értjük; az eutélia, a jó vég azonban életünk utolsó szakaszára gondolva az egész embert – testi-lelki-szellemi valójában – tekinti, és készíti fel a távozásra.

A mélyen humanista író vitázik az egyházakkal, némi joggal úgy vélve, hogy nem adnak megfelelő válaszokat a világ változásaira, többek között az élet-halál nagy kérdéseiben. Álláspontja jellemzésére szolgáljon még egy idézet: „Hangsúlyozom: az eutélia szóval mindarra utalok, ami könnyebbé, nyugodalmasabbá, megbékéltebbé, kielégítőbbé, boldogabbá teheti életünk utolsó szakaszát: végül is a búcsút az élettől, a megbékélést az elkerülhetetlen halállal. Az eutélia másik nagyon fontos célja mindazoknak a visszaéléseknek a visszaszorítása vagy megszüntetése, amelyeket a törvény háta mögött működő mindennapos »passzív« – jórészt a beteg tudta nélkül és gyakran akarata ellenére, orvosok és ápolók által végrehajtott – halálba engedés tesz lehetővé. Vagy a csakis irgalmas gyilkosságoknak nevezhető leplezett aktív eutanázia különböző módszerei… a fekete angyalok működése.”

Idézem Polcz Alaine-t, aki az elmúlt évtizedekben – többek között a hospice mozgalom meghonosításával – a legtöbbet tette hazánkban a tanatológia, a haldoklás, a halál, a gyász kultúrája terén: „Harminc éve foglalkozom haldokló betegekkel és családjuk sorsával. Sok mindenben nem értek egyet Bitó László könyvével… Ugyanakkor elmerülten és érdeklődéssel olvasom írásait…, akivel vitatkozom, jó barát, és nem akar meggyőzni semmiről. Csak elmondja gondolatait, meglátásait…, arra késztet, hogy újragondoljam, revízió alá vegyem azt, amit csinálok, amiben hiszek, ahogyan a munkámat végzem… Korunk legégetőbb kérdéseihez nyúl hozzá egy tudós elmélyültségével és emberi érzékenységgel.”

Erasmus és Luther óta lappangva vagy nyíltan jelentkezik a vita, hogy a humanizmus vagy a kereszténység adja-e a jobb válaszokat az élet nagy kérdéseire. Úgy vélem, ötvözhetők az üzenetek. Dolgozószobám falán jól megfér együtt a két nagy egyéniség képe.

Végül hallgassuk Ady Endrét, A békés eltávozás című versének befejező sorait:

„Feledt kérdésként, választalan

Bukjam csöndbe omoltan:

Ha nem voltam, ne vágyjak lenni

S maradjak titok, hogyha voltam.”

Frenkl Róbert

::Nyomtatható változat::