Keresztény szemmel

Jog, erkölcs, teológia és az ember

Hozzászólás a cikkhez

Néhány éve őrzök egy sima fehér papírlapot, amelyen a következő szöveg áll: „Alulírott kinyilvánítom azon akaratomat, hogy amennyiben halálom előtt egészségileg kritikus állapotba kerülnék, semmiféle mesterséges beavatkozással (gépi vagy bármilyen) életemet meg ne hosszabbítsák.”

Nem tudom, mit kezdenék ezzel a nyilatkozattal, ha valóban nekem kellene döntenem válságos helyzetben. Lélegeztessék-e géppel, ha már fuldoklik, táplálják-e mesterségesen, ha nem tud enni, adjanak-e gyógyszert, amikor már megmondták, hogy gyógyíthatatlan a beteg… Mert nem tudhatom, hogy a nyilatkozat, amelyet ez az asszony egészsége, szellemi képességei birtokában tett, ugyanazt tartalmazza-e, mint amit betegen, de mégis itt és most, még az élők között gondolna. Hiszen ki az, aki a beteg adott állapotáról – kétséget kizáróan – meg tudná mondani, hogy ez már a vég, innen biztosan nincsen visszaút?

Tizenöt éve éber kómában

A közelmúltban ismét fölcsaptak a kegyes halál körüli viták, amikor az Egyesült Államokban egy tizenöt esztendeje éber kómában fekvő asszony mesterséges táplálásának beszüntetéséről vitázott a családja. A történet dióhéjban a következő: Terri Schiavo, az akkor huszonhat éves floridai fiatalasszony 1990. február 25-én családi házukban összeesett. A férje, Michael öntudatlan állapotban talált rá, ő hívta ki a mentőket. Az asszonyt kórházba szállították. Megállapították, hogy Terri egy táplálkozási betegségben, bulimiában szenvedett, amelynek következtében káliumhiány lépett föl a szervezetében. Megállt a szíve, és csak mintegy fél óra múlva tudták újraéleszteni. Az agya ennyi ideig nem jutott oxigénhez. A férj tizenhat napon át éjjel-nappal a felesége mellett volt, aki egy hónappal később nyitotta ki újra a szemét. A környezetéről azonban soha többé nem vett tudomást, úgynevezett éber kómás állapotba került.

Michael – apósával és anyósával együtt – a legnagyobb gondossággal ápolta a feleségét. A férj házat bérelt, ahol együtt laktak a szülőkkel, ápolói tanfolyamot végzett, hogy szakszerűbben láthassa el a beteget; öltöztette, fésülte, parfümöt vett neki, néha még ki is festette, hogy szebb legyen. Territ egy speciális rehabilitációs intézetben elektrostimulációs módszerrel is kezeltették, abban reménykedve, hogy ez majd felébreszti a kómából. Azonban minden próbálkozás sikertelen volt, Terri továbbra sem ébredt fel.

Egy kómás beteg ellátása elképzelhetetlenül sok pénzbe kerül. Michaelnek eleinte volt miből költeni: a bíróság Terri nőgyógyászát felelősnek találta, amiért nem vette észre a tragédiához vezető, életveszélyes káliumhiányt, ezért hétszázezer dollárt ítélt meg Terri ápolására, háromszázezer dollárt pedig Michaelnek, amiért az élete kettétört. A pénz azonban az eltelt tizenöt év alatt elfogyott. 1993-tól súlyosan megromlott a viszony a férj és Terri szülei között. Ennek hátterében állítólag az anyagiak álltak. 1998-ban Michael ereje végére jutott, úgy vélte, hagyni kellene a feleségét csöndben elmenni. Azt állította, Terri is így akarta: amikor Michael nagymamája 1988-ban az agyhalál állapotába került, még sokáig táplálták mesterségesen. A fiatalasszony állítólag akkor mondta, hogy ha ő kerülne ilyen helyzetbe, Michael húzza ki belőle a csöveket, ő nem akar így élni.

A kilencvenes évek végén hosszas huzavona kezdődött: a bíróság többször határozott a fiatalasszony mesterséges táplálásának beszüntetéséről. 2000-ben és 2003-ban el is távolították a szondát, amellyel a nő tápanyagot és folyadékot kapott, majd pár nap múlva a szülők kérésére visszahelyezték. Újabb kérelem, újabb ítéletek, majd halasztások követték egymást. A szülők bevetették a médiát is: készíttettek egy videofelvételt, amelyen úgy tűnt, hogy a fiatalasszony rájuk mosolyog, szemével reagál a szavaikra, és egyébként is nagyon jól néz ki. A Time magazin szerint mindez egy több nap alatt készült, ügyesen összevágott felvétel. Trükk. Semmi köze Terri valódi állapotához, amely sajnos csupán vegetálás, és visszafordíthatatlan állapot. Ezt többször több független orvoscsoport is megállapította.

Terri Schiavo életéből és halálából médiacirkusz lett. A jobb és a baloldal egyaránt igyekezett a maga hasznára fordítani az eseményeket, a kórház előtt az életet védő és a kegyes halál intézményét pártoló mozgalmak tüntettek, a CNN naponta közölte Terri laborleleteit, a bulvárlapok címoldalukon hozták a fényképeit. S mindeközben a szerencsétlen asszony az ágyában feküdt, s nézett valahová, ahová mi, élők nem láthatunk. Végül március 18-án eltávolították a tápláló csövet a nő gyomrából, s két héttel később Terri Schiavo szíve megszűnt dobogni.

A szomorú történetnek még ezzel sincs vége: a szülők és a férj – aki évek óta élettársával él, s két gyermek apja – most azon vitatkoznak, fölboncolják-e Terri tetemét. Michael ragaszkodik hozzá, hogy kiderüljön, milyen károsodást szenvedett a nő agya.

Még itt van, és foghatom a kezét

Megértem a férjet, és megértem a szülőket is. Iszonyú nehéz lehet az embernek a saját gyermeke halálos ítéletét kimondani. Még akkor is, ha pontosan tudja, régen nem élet az már, amit él. De itt van, megfoghatom a kezét, amely meleg, és amely ugyanaz a kéz, mint amelyikkel kicsi korában belém kapaszkodott. Lehet persze, hogy ez a ragaszkodás nem több puszta önzésnél. A szülő nem akarja elengedni a gyereket, akkor sem, ha valahol a szíve mélyén pontosan tudja: neki talán az lenne a jobb.

De tudja-e valóban? Hiszen akiről szó van, semmit nem képes közölni a külvilággal, a hozzátartozóival. Azért is nehéz a döntés, mert néha-néha igenis van visszaút. Mint például Pascal Schröder esetében. A kisfiú – írja a Stern – négyéves korában egy működő kotrógép alá esett, és a klinikai halál állapotába került. Pascal fölébredt a kómából. Ma nyolcéves, és iskolába jár. Bár értelmi fogyatékos, de él, és a szülei végtelenül boldogok, hogy velük lehet. Susanne Altemeyer huszonnégy évesen egy influenza következményeként hónapokig volt kómában. Ma huszonnyolc éves, újra tud írni és olvasni, bár nehezen beszél és mozog. Ő mondta el – ugyancsak a Stern riporterének –, hogy vannak emlékképei az öntudatlan állapotáról. Emlékszik rá, ahogy az őt masszírozó ápolónő köpenyének gombjait a hátán érezte, hogy mennyire dühös volt, amiért nem tudott beszélni, s hogy néha legszívesebben kirántotta volna a gyomorszonda csövét magából. „És mégis – mondta az egykori fogorvosasszisztens –, ha életem hátralévő részét éber kómában kellene töltenem, akkor is azt választanám a halál helyett.”

Sajátos nyelven beszélnek, érteni kell

Németországban közel tízezer beteg fekszik éber kómás állapotban. Nagyon sokat közülük a családjuk ápol. Mert amikor az orvosok már föladják, ők még mindig reménykednek. Karl-Otto Mackenbach 1999 óta ápolja a feleségét, aki egy autóbalesetet követően került éber kómás állapotba. „Annegret sajátos nyelven beszél, érteni kell. Én pontosan tudom, mikor éhes, mikor van rosszul, és mikor érzi jól magát” – mondja a férj. A pár gyerekei – két kisfiú – esténként beszámolnak az édesanyjuknak az iskolai dolgokról, és együtt járnak biciklizni egy különleges kerékpáron. A férj meg van győződve róla, hogy Annegretnek ez így jó. „Embertelen, amit szegény Terrivel műveltek. Sokkal jobb lett volna, ha elzárják előle a levegőt” – nyilatkozta a lapnak a német férfi.

Werner Wolter édesanyja még korábban rendelkezett arról, hogy mi történjék, ha állapota visszafordíthatatlanná válna. Hat hétnél tovább ne folytassák se a kezeléseket, se a mesterséges táplálást – írta. A müncheni asszonyt nyolcvankét évesen súlyos agyvérzés érte. Amikor a fia érvényesíteni akarta a végakaratát, a kórház alkalmazottai kegyetlenséggel vádolták. Nyolcheti mesterséges táplálás után a férfi mégis hazavitte édesanyját. Egy héttel később családja körében az asszony csöndesen elaludt.

A modern orvostudomány „termékei”

Az éber kómában lévő betegek nagy része a modern orvostudomány „terméke”. A gyomorszonda, amelyen keresztül akár évekig is táplálhatják e betegeket, a legutóbbi évek találmánya. A korábbi gyakorlat, az orron keresztüli táplálás néhány hétig volt csak lehetséges, mert gyulladásokhoz vezetett. A kómába esett betegek többsége korábban néhány hét vagy hónap alatt meghalt. A katolikus egyház és a nemrég elhunyt II. János Pál egyértelműen fogalmazott. „Nincs mit mérlegelni. A kómában lévő beteg is nővérünk vagy fivérünk, teljes emberi méltóságának birtokában. Különleges ápolásra, embertársi segítségre szorul.”

Csakhogy nem lehet szemérmesen elhallgatni, hogy mindez súlyos pénzkérdés is. Csak Németországban egymilliárd euróra becsülik a kómás betegek ellátásának költségeit. És ez csak az érem egyik oldala. A másik etikai-filozófiai kérdés: van-e joga az embernek ahhoz, hogy maga válassza meg a halálának körülményeit, hogy ha már elviselhetetlen számára az élet, méltósággal fejezhesse be? Az egyik tábor szerint a válasz igen. A másik álláspont szerint az emberi élet szent, csak Isten szabhatja meg, hogy meddig tartson. A való élet azonban sokkal bonyolultabb annál, mintsem hogy elméletek segítségével el lehessen benne igazodni. Minden egyes ember egyszeri és megismételhetetlen. Sorsáról nem dönthet csak az orvos vagy csak a hozzátartozója vagy csak az egyház; az esetek zömében saját maga sem. Keveset tudunk a halálról, és még kevesebbet merünk beszéli róla. Holott ez az egyik legfontosabb kérdés az életben.

Jásdi Beáta

::Nyomtatható változat::