A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Keith W. Clements angol baptista teológus (ma az Európai Egyházak Konferenciájának főtitkára) 1984-ben könyvet jelentetett meg Mai hazafiság: párbeszéd Dietrich Bonhoefferrel címmel. A hazafiság témája az akkori brit társadalom számára sok indulatot kiváltó, érzékeny, ugyanakkor sokfelől reflektált kérdés volt. A második világháborút követő évtizedekben Nagy-Britannia fokozatosan elveszítette korábbi világhatalmi tekintélyét, s a briteknek nagyon nehéz volt elfogadniuk, hogy – ellentétben nagyszüleik és szüleik nemzedékével – nem világrészekért, „csupán” önmagukért hordoznak felelősséget. Ebbe a mentálisan nehezen feldolgozható, bonyolult helyzetbe „nyúlt bele” az argentin kormány azzal, hogy megtámadta a kicsiny Falkland-szigeteket. Az egykori birodalom önérzetükben sértett örökösei a régimódian harcias és öndicsérő hazafiság megannyi kifejezésével reagáltak a krízisre, a brit egyházak viszont nemet mondtak arra az igényre, hogy ezt a hazafiságot megszenteljék, és számára liturgikus hátteret biztosítsanak. Ilyen feszültségek közepette idézte meg Clements Dietrich Bonhoeffert beszélgetőpartnereként, s keresett nála inspirációt ahhoz, hogy minél jobban láttathassa, mit jelent egyszerre kereszténynek és brit hazafinak lenni. Amikor tehát 2005 áprilisában – abban a hónapban, amikor a keresztények világszerte vértanúsága hatvanadik évfordulója alkalmából emlékeznek Bonhoefferre – azért fordulunk a mártír teológushoz, hogy jobban érthessük, mit jelent ma magyar hazafinak lenni, közben számon tartjuk azt is, hogy ez a kérdés másokat is foglalkoztatott, s azokra a válaszokra is figyelünk, amelyeket mások kaptak Bonhoeffertől.

Az alábbi bekezdésekben hármat emelek ki Clements Bonhoeffert vizsgáló perspektívái közül, amelyeket mi magyar szemmel tekinthetünk, s amelyekben a magunk számára is kereshetünk termékenyítő gondolatokat.

Vállalta népe örökségét

Bonhoeffer szenvedélyesen német volt, rajongásig szerette a német kultúrát, amelynek örököse lehetett. Anyai és apai felmenői a konzervatív német szellemiség letéteményesei voltak, akik minden értéket számon tartottak, amely német földön a reformáció után létrejött. Dietrich és testvérei a német muzsika erőterében nevelkedtek; mindannyian játszottak valamilyen hangszeren, otthonukban gyakran csendült fel valamelyik klasszikus mű családi előadásban. Nyári pihenőházukban, ahová a villany nem volt bevezetve, az estét népdalok és népmesék „társaságában” töltötték. Vasárnap délutánonként a pszichiáter apa felolvasott nekik, s ezt a nyolc testvér – a nagy korkülönbség ellenére – együtt hallgatta. A gyermekkortól kezdve épülő örökség elemi erővel mutatkozott meg a börtönben töltött első hónapok alatt, amikor Bonhoeffer olvasmányaiban, leveleiben és szépirodalmi kísérleteiben színes és szilárd szellemi otthont épített fel magának a cella rideg falai között.

A német kultúra ismerete és szeretete ugyanakkor nem választotta őt el más népek kultúrájától, sőt ellenkezőleg: éppen azért, mert annyira otthon volt a maga világában, lehetett nyitott és befogadó mások értékei iránt. Gyakran töltött hosszú időszakokat külföldön, s egyszer azt mondta, hogy élete legfontosabb felismeréseire külföldi útjai során jutott. Vonzotta a méltósággal megélt különbözőség: New York-i ösztöndíjas éve szinte minden vasárnapját egy fekete gyülekezet közösségében töltötte. Amikor viszont népe végveszélybe került – 1939 nyarán –, nem tudott élni az amerikai keresztények vendégszeretetével, haza kellett utaznia, hogy útja végül a Hitlerrel szembeni ellenállást szervező német hazafiak, katonák és hivatalnokok közé vezesse el.

Vállalta népe bűnét

Bonhoeffer teológiájának és társadalomképének központi gondolata a helyettesítés: Krisztus helyettes felelősséget vállal a Krisztus-követőkért, az egyes keresztény ember az egyházért, az egyház a szélesebb társadalomért. A helyettes felelősségvállalás a bűnre is kiterjed. Míg a moralista arra törekszik, hogy minél szabatosabban különbséget tegyen a jó és a rossz között, addig a keresztény ember minden vétket magára vesz. Nem azért, hogy ezzel a saját egyéni vétkét ügyesen eltakarja, hiszen – ahogy Bonhoeffer írja – „elsősorban az egyes ember egészen személyes bűne az, amelyet a közösségre nézve méregforrásként ismerünk fel”. Hanem azért, mert Krisztus példájából tudja, hogy a szabadság és a felelősség a „vétekátvállalás készségében” valósul meg. Bonhoeffer ennélfogva a magáénak ismerte el a nácizmus minden bűnét, s éppen a bűnrészesség átélése sarkallta a felismert gonosszal szembeni vérig menő ellenállásra.

Nem kell, hogy mindenestül elfogadjuk azt a teológiai megközelítést, amelynek keretében Bonhoeffer Jézus szenvedését értelmezi. Az sem szükséges, hogy teljesen egyetértsünk azzal az alkalmazással, amely szerint Bonhoeffer mintha csak a Hitlert hatalomra juttató németség bűnére tekintett volna, s kisebb figyelmet szentelt volna annak a – bűnökkel is terhelt – hosszú útnak, amely 1933-ig vezetett. Az viszont egészen biztos, hogy Bonhoeffer egzisztenciálissá lett teológiai meggyőződése nem engedi, hogy bűnünket a másikra hárítsuk – ez valamennyire mindnyájunkra jellemző –, s nem engedi érvényesülni a közösségeknek azt a rövid távú gondolkodásban gyökerező túlélési technikáját sem, amely ehhez a hajlandósághoz ad cinkos segítséget azzal, hogy a sok egyéni „nem én voltamot” kórusszerű „nem mi voltunkkal” támogatja. Bonhoeffer meggyőződése szerint „aki az egyház bűnvallását elfojtja, reménytelenül vétkezik Krisztus ellen. Amennyiben az egyház eljut a bűnvallásig, nem mentesíti az embereket a saját bűn megvallásától, hanem a bűnvallás közösségébe hívja őket. Csak Krisztus által megítélten tud az elesett emberiség Krisztus előtt megállni.” Kevés bonhoefferi gondolat lehet ma ennél időszerűbb számunkra.

Weimar

Keith Clements – az akkor az NDK-hoz tartozó – Weimar város szimbólummá emelt képének körüljárásával fejezi be a Bonhoefferrel folytatott párbeszédet. Weimar az ellentétek jelképe, ezenkívül egy kérdést is hordoz, amelyet Clements időszerűnek tartott kora angol olvasói számára újra megfogalmazni. Weimar utcáin egykor Bach, Herder, Goethe és Liszt Ferenc sétált – történelmi városmagjától pedig csak néhány percnyire fekszik a buchenwaldi koncentrációs tábor. Ez az ellentétes örökséget hordozó város volt végül annak a rövid életű köztársaságnak a névadója, amely az első világháború vége és Hitler hatalomra jutása között adott államformát Németországnak. Ez a köztársaság a parlamenti demokráciával kísérletezett egy olyan nép körében, amely nem bízott a parlamentáris politika eszközeiben, nem élt velük, hagyta őket kiüresedni, hogy az ország végül azzá a rossz hangulatú, irányíthatatlan masszává váljon, amely meggyőző többséggel és harsány örömmel üdvözölte azt, aki tisztaságot, rendet és felemelkedést ígért és hirdetett: Adolf Hitler birodalmi kancellárt.

Dietrich Bonhoeffer és családja sem szerette a weimari köztársaságot, ők a monarchia hívei voltak, a nevükkel fémjelzett politikai ellenállás is a monarchia visszaállításában reménykedett. Nem szerették a weimari köztársaságot, mégis az elsők között ismerték fel a hitleri uralom veszélyét. Érezték, tudták, hogy a tisztaságért, a rendért és a felemelkedésért cserébe túl sokat kér a diktatúra, olyasmit, amit nem szabad megfizetni: embereknek, humánus értékeknek az ideológiák oltárán való feláldozását követeli. Amit Dietrich Bonhoeffer és a Hitvalló Egyház többi tagja az egyház szabadságát korlátozó veszélyként érzékelt, az ezzel az elemi fenyegetéssel állt szoros összefüggésben, hiszen Hitler első rendeleteivel a zsidó származású keresztények elkülönítésére akarta kényszeríteni az egyházat. Ezen a ponton kezdődött Dietrich Bonhoeffer ellenállása is, s ez fordította szembe ezt a szokatlan hazafit népe túlnyomó többségével. Olyan hazafivá lett, aki a népe többsége által választott, törvényes államfő elleni összeesküvés résztvevőjeként a hazafiság sokak számára érthetetlen módját választotta.

Vagy mégsem olyan érthetetlen az, amit Bonhoeffer tett? Keith Clements egy angol klasszikust idéz, hogy perspektívába állítsa a bonhoefferi utat: „Soha nem lehetett valamit túlságosan szeretni, de gyakran lehetett rosszul szeretni.” S ha a nagy többség rosszul szeret, talán szokatlan lépésekre kell elszánnia magát annak, aki igazán szeret.

Csepregi András

::Nyomtatható változat::