Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Vas megye egyetlen elismert költőnőjéről, Dukai Takách Juditról irodalomtörténészek és kritikusok sokféleképpen írtak. 1795. szeptember 4-én született tekintetes Takách István evangélikus földbirtokos és Múzsai Vittnyédi Terézia gyermekeként Dukán. Születésének időpontját az anyakönyvből vett adatok alapján pontosítottam, mivel nem egyezik a lexikális adatokkal. Ez év augusztusában az ódon kripta előtt állva nem korának vágyott nőideálja elevenedett meg előttem, hanem az az evangélikus keresztény teremtés, akit kora gyermekkorától fogva imádságos életre neveltek szülei. Az a szép arcú leány, aki ékszerként keresztet hordott a nyakában, s akiről kimondottan szolid, komoly tekintetű arcképet is festettek egykoron.

Gazdag szülei se pénzt, se fáradságot nem kíméltek, hogy egyetlen gyermeküknek megadják mindazt, ami által művelt, illedelmes, szorgalmas felnőtté cseperedhet. Édesanyja mindennap imádkozott vele; együtt olvasták a Szentírást és az imakönyvet is. Gyermekkorában írt, reánk maradt első verse szomorú körülmények között született. Judit édesanyja sokat betegeskedett, s a leányt az ő betegágya mellett állva érintette meg először a halál szele. Ennek az élménynek a hatása alatt írta a következőket: „Ellankadok, elhervadok, nem tudom, mi talál; / Tán végemhez közel vagyok, leszakaszt a halál. / Mindegy, úgyis meg kell lenni, mit akar az Istenség, / Oh mi határt nem szabhatunk, gyenge az emberiség.”

Dukai Takách Judit a soproni evangélikus líceum falai között szívta magába a tudást és a műveltséget, elsajátította a német nyelvet, és zongorázni is megtanult. Édesapja nagy örömére és komoly biztatására tovább folytatta a versírást.

A fiatal költőnő igen produktív volt, s hetente több verssel is megörvendeztette lelkes édesapját. Az első költeményeket a család barátai terjesztették; ezekben a természet és a vidéki életforma képei, az erdő-mező, a csillagos ég vagy a lágy esti harangszó témái jelentek meg. Néhányat közülük meg is zenésítettek, és énekelgették őket. Versei rövidesen egész Kemenesalján ismertté lettek. Később már nemcsak a falusi élet idillje adott ihletet az íráshoz a költőnőnek, hanem a szomorúság, a melankólia, a fájdalom érzése, valamint a honszeretet és a társadalmi élet mindennapos tapasztalatai is. Komoly hatással volt rá Berzsenyi Dániel barátsága és a Helikon ünnepségsorozat, melynek meghívott vendégként rendszeres résztvevője volt.

1815-ben Berzsenyi Dániel ódát írt Dukai Takách Judithoz, melyben a szépnem hivatásáról és méltatlan helyzetéről elmélkedett. Kifejtette, hogy a nő nem csupán „ösztöninknek szenvedő edénye / Snyers kényeinknek játszó eszköze.” (…) „Oh, nagy s dicső cél van nekik feladva, / s rendeltetésök szebb, mint a miénk!” – vallotta a haza „remetéje”.

Dukai Takách Judit költeményei kéziratban terjedtek el. Megbecsült és ünnepelt költőnő volt, egyenrangú szellemi társként tekintettek rá a 19. századi férfitársadalomban. Elvitathatatlan, hogy Istentől kapott szépsége sok költőt ihletett írásra, még jóval halála után is.

Nem tartom feladatomnak, hogy irodalomkritikus módjára méltassam írásait, inkább hálát adok a Teremtőnek egy poétalelkű magyar leányért, aki később mint édesanya, feleség és jó gazdasszony is példaképe lehetett kora leányainak, asszonyainak. Verseit olvasván kiderül, hogy házasságkötése után egyszerre tusakodott benne a „karriervágy”, a világi dicsőség után való sóvárgás, szépségének ünneplése, a beteljesületlen szerelem és az asszonyi kötelességtudat. Úgy érzem, sokat térdelhetett lelki békességért és megnyugvásért imádkozva.

Utolsó verseiben már a közelgő elmúlás fájdalmas hangjai szólalnak meg: „Majd ha egyszer bús síromba letétettem örökre, / Elváltozott alakomban repülöm környéktekre. (…) Ti akkor, óh hív barátim, jőjjetek a szent helyre, / Ahol minden kívánságim érnek boldog lételre. / Barátnétok hűlt hamvára hullassatok könnyeket, / Ültessetek sírhalmára rózsát, s nefelejcseket.” (Esti fantázia)

1. április 15-én, negyvenegy éves korában rövid tüdőbetegség után az élet és halál Ura magához hívta Dukai Takách Juditot. Tisztelettel hajtom meg fejem a kétszáztíz évvel ezelőtt született költőnő előtt, Isten iránti hálával emlékezve arra a testvérünkre, aki azóta – reménységünk szerint – Jézus Krisztus érdeméért az angyali karban pengeti hárfáját, magasztalva a Teremtőt.

Cserági István

::Nyomtatható változat::