Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A címe más volt annak a valláspedagógiai konferenciának, amely az európai hitoktatás helyzetét és jövőjét tárgyalta Berlinben október 5. és 9. között, de a témája egyértelműen a címben megfogalmazott kérdés körül forgott: kinek a felelőssége az, hogy a mai hittantanítás az Európai Unió tagországaiban éppen hol tart? És kinek a felelőssége a jövő?

A német fővárosban az európai vallásoktatással és keresztény neveléssel foglalkozó hat legjelentősebb protestáns szervezet közös konferenciája zajlott. A CoGREE (Co-ordinating Group for Religious Education in Europe) nevű ernyőszervezet hívta össze a találkozót, amelynek hátterében a münsteri Comenius Intézet és egy Európa-szerte ismert munkatársa, Peter Schreiner áll. Az elnevezés („az európai hitoktatást koordináló csoport”) is mutatja azt, hogy felelős összehangolásra és komoly összefogásra van szükség a hittantanítás területén, a szervezés legmagasabb szintjein éppúgy, mint a megvalósítás terén, a legkisebb iskolai közösségben. Lehet hangoztatni jogokat, múltat vagy érdemeket, de a mai hitoktatás helyzetét első renden az segíti, ami minőségi módon megvalósul benne; az, ha az oktatás a ma aktuális pedagógiai, pszichológiai és didaktikai elvárásoknak is megfelel.

Ma ott kapcsolódik a hitoktatás küldetése az általános oktatás egész területéhez, hogy mint nélkülözhetetlen tantárgy olyan ismereteket ad, amelyekre egy felnövekedő európai polgárnak szüksége van. A keresztény tájékozódás is akkor lehetséges a következő nemzedékek számára, ha megkapják a szükséges ismereteket, információkat ahhoz, hogy a közös keresztény kultúrában és vallási életben részt tudjanak venni egész életük során. Hogy ez a feladat rendkívül összetetté vált Európában, az – gondolom – senki számára sem kétséges. Kultúrák, vallások hihetetlen gyors mozgása jellemzi ma Európát. Távolról vándorolnak hozzánk emberek, vagy mi mozdulunk, és telepedünk le másutt. A jövőjük szempontjából a ma alap- és középfokú intézményekben tanuló magyar fiatalok számára is nélkülözhetetlen a többi keresztény felekezethez tartozókkal való együttélés szabályainak az ismerete éppen úgy, mint a világvallásoké, illetőleg az azokhoz tartozók elfogadása és a tisztességes európai együttélés formálása. De hogyan érhetne el ehhez a célhoz az, akinek egyoldalúak, hiányosak vagy egyáltalán nincsenek is hittani és etikai alapismeretei?

Napjainkban rendkívül színes az európai hitoktatási térkép. A minden tanulóra kiterjedő, kötelező iskolai oktatástól a kizárólag csak egyházi épületekben folyó, az állam és egyház teljes szétválasztását megvalósító háttéren épphogy fennmaradt gyülekezeti hittanig mindent megtalálunk. A magyar helyzet valahol középen található. Nálunk elismert és oktatott tantárgyként van jelen a hittan, és a felekezeti hitoktatásért sokat vállaló lelkészek, tanárok és hitoktatók önzetlen szolgálata révén a fejlődése is egyértelműen kimutatható. A felsőoktatásban is biztosítva van az utánpótlás minőségi háttere, de messze van még ez a helyzet attól, hogy bármelyik, felelősséget hordozó oldal (szakmai, politikai, egyházi vagy szülői) kimondhatná, hogy a megnyugtató állapot elérkezett. A mi nyugtalanító kérdésünk ugyanaz, mint ami a többi EU-tagállamban is megjelenik: kinek kell nagyobb felelősséggel gondolkodnia ma arról, hogy a túlzottan egyoldalú gazdasági, politikai felkészítés mellett a lelki, spirituális és etikai nevelés is eredményes lehessen Európa jövője szempontjából? Emlékszünk-e még arra a meghirdetett programra, amely lelket akart adni Európának, és a mottója így hangzott: „Giving a soul to Europe”?

A berlini konferencián – amelynek a főcíme így hangzott: Együtt élni a másikkal Európában – az egyház, az oktatás és a politika területén dolgozó előadók egyaránt megerősítették azt, hogy a tudásalapú társadalom európai modellje számára a hittani és etikai ismeretek oktatása nélkülözhetetlen. Minden tagország élvezi a saját törvényalkotói szabadságát ezen a téren, de egyre inkább érezhető, hogy semmilyen területen sem lehet igazi fejlődést elérni az egymás iránti érdeklődés és az együttműködés őszintesége nélkül. Ezért fontos itt örömmel gondolni a testvérgyülekezeti és testvérintézményi kapcsolatokra, ahogyan azok már több területen is megvalósulnak, a gyermekekkel való foglalkozás területén pedig különösen is sok szép példánk van az együttműködésre.

A konferencián – egy-két országtól eltekintve – szinte minden EU-tagállamból vettek részt valláspedagógiával, illetve gyakorlati teológiával foglalkozó szakemberek. A mi egyházunkat a hittudományi egyetemnek és egyházunk oktatási osztályának a küldöttei képviselték. A három főelőadást egy belga katolikus gyakorlati teológus, egy Európa-hírű tübingeni evangélikus valláspedagógus professzor és az Európai Unió szlovák nemzetiségű oktatási biztosa tartotta. A közel hetven képviselő eszmecseréje és vitája rendkívül építő volt abból a szempontból is, hogy kifejezetten inspirált: arra ösztönzött, hogy a saját területén mindenki nagyobb lelkesedéssel, nyitottsággal és vállalkozó kedvvel tegyen többet a hitoktatás jövőjéért. A téma aktualitását olyan jól ismert, sokszor hallható szavak és kifejezések is mutatják, mint a tolerancia, intolerancia, közösség, kirekesztés, elfogadás, befogadás, megértés, a gyermekek joga, a szülők kötelessége, a tanárok hitelessége, a vallásosak és nem vallásosak egymás szemében, fundamentalizmus, céltalan fiatal életek, fiatalok jövőképe az életről és az idősebbek lelkiismerete… Ez a néhány kifejezés is mutatja, hogy mennyi megvitatható és el nem hallgatható téma van még előttünk ezen a téren.

Berlinben is, hazafelé a repülőgépen is két képet forgattam a fejemben, de talán még inkább a lelkiismeretemben. Az egyik a belga gyakorlati teológus által használt metafora volt, amely a templombejárat teológiájáról szólt, szimbolikus értelemben. Ez a hely egyszerre tartozik a „kinthez” és a „benthez”. A fölötte lévő torony messziről látszik, vágyódunk bemenni az épületbe – de vajon változik-e valami bennünk, amikor kijövünk onnan? Bennem magyar templomaink torony alatti kis pihenői rajzolódtak ki, a toronyból lógó harangkötelekkel; és még inkább az, ahogyan a legegyszerűbb, de sokszor a legnehezebb életet élő falusi emberek, férfiak és nők nagyszerű beszélgetéseket folytattak, folytatnak itt az élet nagy dolgairól. A másik a felszólalások és viták területéről maradt meg: „Sokszor az egyház a fel nem tett kérdésekre válaszolgat nagy energiával, és meg sem hallja a feltett kérdéseket.”

Nem számonkérésre, hanem biztatásra van szükségünk ma, a hittan- és etikaoktatás jövőjére gondolva. Köszönet és elismerés illeti azokat, akik eddig is sokat tettek ezért – a mi környezetünkben nem utolsósorban szülőket, nagyszülőket, hitoktatókat, de jó néhány felelős közéleti szereplőt is.

Ha felébred a felelősségérzetünk ezen a téren, akkor talán a mai kisgyermekek is le tudnak majd ülni egy kis diskurzusra a torony alatti pihenőkben, és a feltett kérdéseikre többen keresik ott az eligazító választ. Az oktatás és a pedagógia mindig optimista tevékenység. Még a hitoktatásban is.

Szabó Lajos

::Nyomtatható változat::