A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

Kétszáz esztendeje, 1755. november 1-jén hatalmas csapás szakadt a portugál királyi főváros, Lisszabon lakóira: „Úgy kezdődött, mint a szekerek recsegése, aztán a tárgyak táncolni kezdtek föl s le…, s látom, hogy a falak rázkódnak és beomlanak…” A hatalmas erejű földrengés, amelyet szökőár és tűzvész követett, utórengéseivel hosszú napokon keresztül tartotta még rettegésben a túlélőket. A legvisszafogottabb becslések szerint is harmincezren vesztek oda: „Aki látta Lisszabont e rettentő calamitas (csapás) előtt meg mostan, az döbbenten áll, a város nem egyéb, mint kőhalom, mit a tűzvész tett. Úgy számolják, negyvenezer ház pusztult el, és a tenger bajbul a legborzasztóbb, hogy sok szerencsétlen lélek szorult bé a romok alá, de meg nem halt, ám kijönni sem bírt, így volt, ki élve megégett, mások meg éhen vesztek…” Mindenszentek napja ekkor nemcsak az áldozatokat, az aranytól roskadó várost, de sokak számára az Isten gondviselésébe vetett hitet is maga alá temette.

A lisszaboni földrengés mély barázdát hagyott az újkori Európa arcán – nemcsak a portugálok, de a francia Voltaire és a német Goethe is komolyan kereste a választ sokak kérdésére: miért? Az 1600-as évek végén, a brazíliai bányákból agyonhajszolt afrikai rabszolgákkal felszínre hozatott arany nyomán mesés gazdagság köszöntött Portugáliára. Gondtalan és gondatlan költekezés kezdődött és tartott fél évszázadon át, melynek az ügyeskedő, csempészettel foglalatoskodó elit volt a legfőbb haszonélvezője. Anglia boldogan húzott hasznot egyre erősebb szövetségeséből, az ellenlábas Spanyolország pompája pedig egyre elérhetőbb távolságba került Portugália számára. Vajon Isten ítélete-e a csapás? – tették fel a kérdést a nyughatatlan inkvizítorok a földrengés után, akik még a mérhetetlen szenvedés láttán sem hagytak fel buzgó tevékenységükkel. Tény, hogy Lisszabon teljes pusztulása csak ideig-óráig akasztotta meg a felelőtlen költekezést, a kikötői és kereskedelmi metropolis erkölcstelen életét, a rengeteg rabszolga élete árán megszerzett arany utáni emésztő vágyat.

De vajon a romok maguk alá temették-e Istent is? Leibniz (1646–1716), az egész kontinensen ismert filozófus tétele szerint Isten teljes szabadságában úgy döntött, hogy a világok lehető legjobbikát teremti meg, amelyben a jó, az isteni gondviselés magasan a rossz, a bűn, a negatívum felett áll. A negatív oldal jelenti éppen, hogy ez a jó a világban átélhető. A lisszaboni tragédia azonban a maga valóságában csak nagy cinizmussal szolgálhatott volna bizonyítékul arra, hogy ez a világ az összes lehetőség közül a legjobb. A korabeli felvilágosodás gondolkodói – különösen az említett Voltaire – éles szavakkal kérték mindezt számon azokon, akik Isten gondviselő munkájában hittek. Gondolataik Európa széles tömegeiben rendítették meg a vallásos meggyőződést a mindennapi élet összefüggéseiben. Úgy tűnik, hogy a két és fél évszázada történt földrengés alapjaiban rázta meg a keresztény vallásosságot kultúránkban, s ennek nyomai rejtve még ma is felismerhetők.

Természeti csapások sokasága látogat bennünket, a mi korunkat, a mi világunkat is: pusztító cunami Ázsiában, félelmetes hurrikánok New Orleansban és környékén, földrengés Pakisztánban… Ezrek, tízezrek esnek áldozatul. Ma is újra és újra kérdezzük a miértet, kutatjuk – talán sokkal kevésbé büszkén, mint a felvilágosodás egykori élharcosai –, hogy mi is ennek a törékeny emberi életnek az értelme. Vajon mi nem ugyanott folytatjuk majd, ahol ránk omlott a világ? Ahogyan Portugália tette – inkvizítoraival, rabszolga-kereskedőivel, felelőtlen költekezőivel, fekete nőkről álmodó paráznáival? S talán nem az „ítélet” érzése az, amely még talán megállít bennünket is – ha egyáltalán?… Mert a csapás ítélet – ítélet rólunk: megtettünk-e mindent ellene? Megtettünk-e mindent egymásért, amikor ránk szakadt? Másként tesszük-e a dolgunkat, miután tanúivá lettünk? Talán nem is Istent kell keresnünk a romok alatt, hiszen „az Úr nem volt ott a földrengésben… (…), az Úr nem volt ott a szélben… (…), az Úr nem volt ott a tűzben” (1Kir 19, 11–12) – a romok alatt inkább önmagunkat kell, kellene megtalálnunk.

Dr. Korányi András

::Nyomtatható változat::