A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

Az, hogy hatvan évvel az események után a holokausztirodalom mennyisége nem apad, ékes bizonyíték arra, mennyire beágyazódott az emberiség közös emlékezetébe a vészkorszak feldolgozhatatlan és lezárhatatlan szörnyűsége. Negatív mágnesként vonz, ösztönöz a vele való foglalkozásra. Különféle nézőpontból közelítik meg a 20. század botrányát, magyarázzák a megmagyarázhatatlant.

Szabó András diplomázó evangélikus teológus a könyvében hittudományi oldalról vizsgálja milliók pusztulását, a történeti mítoszt, amely ugyanakkor nem beilleszthető a történelem eddigi sémáiba, végzetes irracionalizmusa és a bűn nagysága okán. Könyve címe: Auschwitz – Katarzis a teológiában. Az ifjú szerző Nyugat-Európában és Amerikában folytatott tanulmányokat a témában, felkészültsége meglátszik a közölt sok hivatkozáson és néven, irodalomjegyzéke tudományos jelleget bizonyít.

Bevezetésében azt írja, hogy „bátor nyelvre van szükség, amely az igazság és a szeretet fogalmában keresi az Istent”. Ő bátran fogalmaz, nem fél a felelősség kimondásától. De érzelmes, meleg hangon szól az áldozatokról. Szürhisztorikusnak minősíti a holokausztot, de ez nem akadályozza, hogy történelmi jelenségként elemezze, a tér és idő küzdelmének aspektusában. Sajnos kicsit leegyszerűsít, nem hagyva ki a kínálkozó – de nem helytálló –párhuzamot a cigánysággal. Véleménye, kritikája az egyház és társadalom akkori magatartásáról kemény és elítélő, a felhozott bolgár és dán kivétel magyarázatra szorulna. Sokszor lélektani alapon próbálja magyarázni a történteket, majd rátér négy zsidó teológiai koncepció bemutatására. Kertész Imrével kapcsolatban József Attila egy teljes versét odailleszti. Vizsgálja a holokauszt utóéletét is, kezdve a visszatérteket fogadó értetlenségen, ellenséges cselekedeteken, amelyek nem korlátozódtak Lengyelországra – gondoljunk a háborút követő szlovákiai jelenségekre vagy Magyarországon az ózdi, miskolci lincselésekre és Kunmadarasra!

Felerősödik önkritikus szemlélete, ahogy a kérdés több évtizedes múltját kutatja. Külön foglalkozik az általa terelésnek nevezett jelenséggel, amely a „keresztény válaszokat” szerinte jellemzi. Ezen egyfajta kettősséget ért: elismerik a genocídium megtörténtét, de feltételekhez kötik a saját felelősségvállalást, ami megosztást és relativizálást jelent. Más diktatúrák későbbi bűnei nem igazolhatják az előzményeket. Ez nem fog előre vezetni, a különböző történelmi korok vétkei gordiuszi csomóvá gabalyodhatnak, helyette a kronológiai sorrend megtartását javasolja, ez segíthetne a minden ártatlan áldozatra koncentráló emlékezés felelősségre ébresztő kultúrájának annyira szükséges létrejöttében.

Külön foglalkozik a keresztény hitet felvett zsidó áldozatokkal. Edith Stein vagy Sárközi György sorsa nem homályosíthatja el, hogy az áldozatok túlnyomó többsége nem „zsidókeresztény” volt, hanem egyszerűen zsidó vallású. Sürgeti a „nyílt emlékezet” kialakítását, bizonyos nosztalgiával a Nagy Konstantin előtti korra, amikor a kereszt még nem volt hatalmi jelkép, nem került pajzsokra, állami zászlókra, egészen a György- és Vaskeresztekig. Sajnos a fogyasztói társadalom ösztönzi az amnéziára hajlamos magatartást, ezért olyan fontos a keresztény–zsidó párbeszéd Auschwitz után. Annál inkább eredményes lehet ez, mert a kereszténység felfogása a zsidóságról sokat változott az utóbbi évtizedekben.

Elvezethet a párbeszéd ahhoz a katarzishoz is, amelyet a szerző műve címében hangsúlyoz!

Róbert Péter

::Nyomtatható változat::