Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Albert Schweitzer, a 20. század egyik legnagyobb lutheránus teológusa vallástörténeti írásaiban tipológiai szempontból két fő csoportra osztja a vallásokat. Beszél az „életigenlő” és az „élettagadó” vallások típusáról.

Az első csoport, az életigenlő vallások prototípusának a föníciai eredetű antik görög vallást tartja. Szerinte ez a vallás tele van élettel, tele van duzzadó erővel, vidámsággal, vágyakkal, testi örömökkel, feltörő indulatokkal, korlátlan hedonizmussal, az élet igazi élvezetével, a szépség és az esztétika igényével, a megismerés kalandvágyával. Istenek, félistenek, titánok, különböző rendű, rangú transzcendens lények hatalmi küzdelme, szélsőségekben megnyilvánuló szerelme és gyűlölete jellemzi az Olimposz nagyon is földi ízű birodalmát.

A második csoportba sorolja a hindu vallást, a brahmanizmust, melyet jellegzetesen élet- és világtagadó vallásként jellemez. A brahmanizmus célja a nirvána elérése, az örök, személytelen létállapotba való visszatalálás, a mindent magába foglaló örök teljességbe való belesimulás. Egyik szent irata, a Katha-upanisad azt tanítja, hogy Brahma, a teremtő „belülről fúrta a test nyílásait, ezért fordulj befele, és akkor önmagadban megtalálod a Teremtőt”. Ez a felfogás radikálisan belső keresésre ösztönzi, befelé fordítja az embert. A külső világ, a földi lét csupán egy átmeneti, alacsonyabb rendű lét, tiszta szenvedés, a ciklikus létforgatag világa, ahová a legjobb meg sem születni. A cél kitörni ebből a létállapotból. Egy magasabb, boldogabb, isteni tudatállapotba kerülni, melyben ellobbannak a létbe húzó erők, az ösztönök, a vágyak, a gyűlölet, a nem tudás, melyben az „egész létforgatag megoldódik”.

Ezek ismeretében vajon hová sorolnánk a mi kereszténységünket? Azt a vallást, amelynek lényegéhez tartozik az áldozat, a kereszt képe…

Ugyancsak Schweitzer mondja – más vallástörténészekkel egyetemben–, hogy a nagy monoteista világvallások közös gyökérből, közös vallási felismerésből, közös szubjektív, belső élményből erednek. Rengeteg bennük a hasonló vonás, hasonló a világszemléletük, létfelfogásuk, istenképük és gyakorlatuk.

Különösen szoros a kereszténység és az iszlám kapcsolata. A két „testvérvallást” tagadhatatlan tartalmi azonosságok jellemzik minden történelmi antagonizmus ellenére. Mégis, a kereszténységnek van egy olyan sajátos belső tartalmi karaktere, amely lényegesen megkülönbözteti minden más monoteista világvallástól. Van egy olyan jellegzetes vonása, amely miatt minden hasonlóság ellenére „egészen más”, mint a többi, vele „rokon” monoteista világvallás.

Mi ez a sajátos vonás? A kérdésre egy egyszerű, szinte banális mese adja meg a legfrappánsabban a választ.

A távoli Alexandriában, az akkori idők legnagyobb, legjelentősebb kereskedelmi központjában két kereskedő futott össze egymással egy fogadóban. Az egyik keresztény volt, a másik muzulmán. Mint lenni szokott, beszédbe elegyedtek; beszéltek az utakról, városokról, áruról, a kereskedés nehézségeiről, örömeiről. Szó szót hozott, és egy adott pillanatban a vallásukról kezdtek beszélni.

– Mi az egy Istenben, Allahban hiszünk – szólt a muzulmán.

– Mi is az egy Istenben hiszünk, akin kívül nincsen más isten – folytatta a keresztény. – Mi hisszük, hogy Isten többször, több ízben szólott az emberhez.

– Mi is azt valljuk, hogy Isten többször is szólt az emberiséghez – tette hozzá a muzulmán.

– Mi hiszünk abban, hogy Isten a teremtett világon át, a természeten, a kozmoszon keresztül is szólt az emberhez – mondta a keresztény.

– Mi is hisszük, hogy Isten a természet által szólt hozzánk – jött a muzulmán válasza.

– Mi valljuk, hogy Isten egy különleges könyv, a Biblia írott szövege által is szólott nekünk.

– Szerintünk is egy különleges könyv, a Korán által szólaltatta meg akaratát.

– Mi azt is hisszük, hogy Isten kinyilatkoztatta magát és akaratát egy valóságos ember, Jézus Krisztus által – ment tovább a keresztény.

– Mi is valljuk, hogy Allah, a mi Istenünk kijelentette magát egy ember, az ő prófétája, Mohamed által – vágott vissza a muzulmán.

– Mi hisszük, hogy Jézus Krisztus életét adta az emberekért.

– Mi is hisszük, hogy Mohamed próféta is életét adta övéiért – folytatta a másik.

– Mi hisszük és valljuk, hogy Jézus Krisztus feltámadott a halálból, ő él, és ezáltal megbizonyosodott, hogy ő Isten küldötte, hogy ő az Isten Fia, ő a Messiás – mondta ragyogó arccal a keresztény.

A muzulmán ekkor kissé zavartan nézett maga elé, majd pár pillanatnyi szünet után ezt mondta:

– Mi sajnos Mohamedről nem tudunk semmit, miután őt eltemették.

A kis párbeszéd nagyon jól kiemeli a lényeget, nevezetesen hogy mi is az, ami alapvetően megkülönbözteti a mi kereszténységünket nemcsak az iszlámtól, hanem minden más monoteista világvallástól, világnézettől, filozófiától – és ez a feltámadás ténye.

Más nagy vallásalapítók, próféták, tanítók, bölcsek, karizmatikus vezetők a történelem valamely pontján éltek, munkálkodtak, tanítottak (kétségtelenül egyetemes emberi igazságokat), azután meghaltak, visszaköltöztek a föld porába, melyből vétettek.

A kereszténység, a mi vallásunk éppen azért egyedi, nagyon is sajátos, mert tudja, vallja, hiszi, hogy megalapítója, a názáreti Jézus él. Jézus nem volt, hanem Jézus Krisztus van és lesz, mert ő feltámadott „első zsengeként” a halottak közül. Isten feltámasztotta az ő Fiát, teremtő és újjáteremtő hatalmával igazolta, hogy a nagypénteki kereszt áldozatán túl ott van a húsvéti új élet valósága. Jézus halála nem kudarc, nem egy nagyszerű ügy elbukása, nem értelmetlen mártíromság, hanem a legnagyobb, a végső győzelem a halál felett. Jézus Krisztus esetében nem a végesség, a halál determinizmusa győz, hanem az örökkévaló lét, az új lét. Ebben láthatjuk meg, hogy a kereszt nem az elbukás, az értelemnélküliség jelképe, hanem a végső győzelem eszköze lett.

A mi kereszténységünk egyértelműen az élet vallása, mert hitünk radikálisan halálellenes: középpontjában mindenekfelett és mindenekelőtt a Krisztusban kapott új, örök élet áll.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::