Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A megtérő bűnös önmagával vívott harca módfelett izgalmas. Mint egy bokszmérkőzés. Kivált, ha először edző nélkül fog hozzá a szerencsétlen. Márpedig köztudott, hogy edzés és jó edző nélkül nem lesz világbajnok egy sportoló sem. Íme az én történetem.

El voltam ájulva önmagamtól: úgy hittem, minden, amit elértem, saját erőmből, makacs kitartásomból, fáradhatatlan munkámból eredt. Valójában a napi húsz óra munka következtében állandóan kimerültem, rosszul voltam. Egyszer aztán elvitt a mentő.

Nagyon féltem attól, hogy a gyomrom miatt van az egész, és meg fognak tükrözni. Annyira féltem ettől, hogy a kórházban, amikor kikérdeztek, minden gyomortünetet elhallgattam. Az intenzív osztályra kerültem. Félig eszméletlen állapotomban kinyílt résnyire egy kovácsoltvas kapu, amely gyönyörűen volt megmunkálva. Hívtak valakik, hogy lépjem át a kapu küszöbét, és menjek be. Olyan rémület vett erőt rajtam, hogy kézzel-lábbal kapaszkodtam az életembe, és sikerült magamhoz térnem. Hazajöttem.

Korábban szívembe zártam azt az evangélikus püspököt, aki az egyházi javak visszaszolgáltatásával kapcsolatban szerényen azt mondta: „Megköszönjük Istennek, ha visszaad valamit, de ha nem, belenyugszunk akaratába.” Ilyet! Természetes volt, hogy igyekeztem felvenni a kapcsolatot ezzel az igaz, krisztusi egyházzal. Befogadtak.

Most jött a neheze, a meccs. Az egyik sarokban voltam én, a kiváló, a hős. A másik sarokban voltam én, aki már nem volt ebben olyan biztos. Gong.

A „hős” oldalán egy eléggé durva, csúnyán beszélő edző állt. Először méregettük egymást, azután kemény „ökölcsapások” is jöttek.

– Hülye vagy, ha korán kelsz, amikor aludhatsz is. Megvannak a templomban nélküled is.

– Hihi, nincs meleg víz! Mosakodás nélkül hogy állíthatsz be?

– Te bolond! Átállították az órát, már rég lement az istentisztelet.

– Csináltam neked jó kis jégpályát!

– Mindenki rajtad röhögött, amikor kimentél a padból úrvacsorázni, és összeakadtak a lábaid.

– Hiába is töröd magad, nem fogják az unokáidat megkeresztelni.

– Na, le tudtál szokni a csúnya beszédről? Nem, mi?

Jöttem én. Először erőtlen ütéseket vittem be, amitől kacagnia kellett ellenfelemnek. Sürgősen edző után kellett néznem.

„Itt vagyok” – súgta nekem. Ketten ellentámadásba lendültünk: megkereszteltük két unokámat, lányom gyerekeit. (Kicseleztük a másik nagymamát is, aki mindenféle hókuszpókusszal irányította családját, és megkereszteltük a két kislányt.) Legyőztük a lumbágót, az idegzsábát. Olvastuk együtt a Bibliát. (Eleinte kicsit nem értettem, de edzőm sok kérdésre megadta a választ.) Legyőztük a pánikot, amely a sok fájdalom miatt kialakult bennem. Segített templomba menni, amikor betegségeimben szünet állt be.

Edzőm állandóan tanít. Gőgös énem eltűnt. Rájöttem, nélküle nem tudtam volna véghezvinni azokat a „hősi tetteket”, amelyeket saját „okosságomnak” tulajdonítottam, mert már akkor is a hátam mögött állt, csak ezt nem akartam tudomásul venni.

A Krisztus Urunkkal megkötött szövetségem későn jött létre, mert addigra megöregedtem. Hasznot már nem hozok az egyházamnak. Hacsak azzal nem, hogy példámmal bátorítani tudom azokat, akik csak ezután akarnak segítség után nézni.

Ha van a környezetükben ilyen elesett vagy indokolatlanul gőgös emberke, tudassák vele: edzőnkkel sikerülhet az átalakulás.

Testvéri szeretettel:

Gabi néni

::Nyomtatható változat::