Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Ilyenkor ősszel a természet szebbnél szebb színekkel, bő terméssel varázsol el bennünket. Az októberi egyházi és világi ünnepek lelki tárháza is igen gazdag és sokszínű, különösen magyar történelmi vonatkozásban az. Hála Istennek, hogy tiszta, nemes ünnepeink, emlékeink vannak.

Olyan – történelmi eseményekben gazdag – múltunk van, melyre emelt fővel, büszkén és örömmel tudunk emlékezni. A mai politikai konstelláció erkölcsi, morális silányságában, ebben a mai magyarországi fájó mélyrepülésben ünnepeink különös hangsúlyt kapnak, jellé, jelképpé magasztosulnak. A kisebbségi sorshelyzetbe kényszerített magyarok számára pedig létfontosságúak, mert üzenetükben, tartalmukban új jelentést adnak a mának, értelmet a holnapnak.

Vegyük csak számba októberi ünnepeinket! Október elseje: aratási hálaadó ünnep. Október 6-án az 1848–49-es szabadságharc hőseire, vértanúira, főleg a tizenhárom aradi vértanúra emlékezünk. Október 14–15-én az 1506. évi székely országgyűlés, az úgynevezett székely constitutio megalakulásának ötszázadik évfordulójára emlékezünk, valamint az 1848-as székely nemzetgyűlésre. Október 23-án, az ötvenedik évforduló alkalmából az 1956-os forradalom kitörésére emlékezünk. Arra a sajnos ritka, de mégis nagyszerű történelmi pillanatra, amikor a teljes magyar nemzet egy szívvel, egy lélekkel, egy akarattal újra valami nagyot és merészet vállalt és cselekedett.

És végezetül nem hagyhatjuk ki e hónap utolsó napját, október 31-ét, amikor a reformációt ünnepeljük. A protestantizmus születésnapját, melyen egy történelmi, teológiai momentumot idézünk fel, s amely már rég túlnőtt a felekezeti határok valamikor áthatolhatatlannak vélt ólomfalain, és igazi keresztény közkinccsé vált.

Ebben a mai eszeveszett rohanásban, a felpörgetett és egyre bizonytalanabb jelenben, az individualizmus, az önzés posztmodernnek nevezett világában jó így együtt pár órás vagy egy-két napos ünneplés erejéig megállnunk, megpihennünk. Jó egymást észrevenni, meglátni, megismerni.

Jó megállni, visszapillantani, emlékezni a múltra, számot vetni a történtekkel. De ez a visszapillantás, emlékezés, számvetés nem valami hamis nosztalgiázás, nem gyáva menekvés a jelenből egy idealizált, megszépített múlt álomvilágába. Az egészséges, józan emlékezés, a tisztességes számvetés önmagában megtisztító, felemelő élmény, szellemi, erkölcsi növekedésünk tiszta forrása. A jövőteremtés, folyamatos épülés alapfeltétele.

A hagyományos évfordulók sokat segítenek abban, hogy a múlt eseményeiből, szellemiségükből újabb ösztönzést kapjunk. Hogy újra éljen bennünk a lelkesedés, az az erkölcsi, emberi tisztaság, amely nagy elődeinkben megvolt, hogy ezzel a lelkülettel és ezzel a lelkesedéssel nézünk a jövőbe.

Október még egy ünnepel lett gazdagabb. 2006. október 13–14-ét mint a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulásának történelmi tényét jegyezhetjük fel. A trianoni trauma, szakadás óta egy nyolcvanhat éves törekvés, vágy valóra válni látszik. Újra együvé tartozni, újra összekötni a természetes szálakat, újra egy nagy családot alkotni.

Remélem, hogy a Magyar Evangélikus Konferencia megalakulása csak az első, a kezdeti lépést jelenti, az elindulást, melynek feltétlenül folytatódnia kell. Mindenki tudja, érzi, hogy ennél sokkal több a cél. A mozaikkép kezd újra összeállni, a forma, az alakzat kezd újra szép lassan kirajzolódni. Az élő Istent, a történelem urát illesse ezért hála és köszönet.

Sok idő után ismét egy közös út előtt állunk. Hogy közös az út, azt mondanom sem kell, ez így van rendjén. Új kezdet ez, óriási lehetőség, páratlan esély, amellyel élni nem lesz könnyű, nem lesz akadálymentes. Járatlan még ez az út. Váratlan helyzetek teremtődhetnek, hiányzik a rutin, és sok hidat kell még megépíteni az elválasztó szakadékok fölött. Lesznek külső és belső akadályok és akadályozók is – fontos azonban, hogy hűségesen tartsunk ki az egység gondolata mellett, vállaljuk hittel és Istenben bízva a közös utat.

De idézzünk most egy képet – kissé szabadon – a Szentírásból: Mózes, a vándorló választott nép vezére az ígéret földje felé vezette népét. Tudta, hogy a pusztában sok-sok nehézséggel kell szembenézniük: a mostoha természeti viszonyokkal, éhínséggel, vízhiánnyal, fáradtsággal, az út gyötrelmeivel, sokféle testi-lelki problémával, belső megosztottsággal, kicsinyes emberi ellentétekkel. Ezért kiterjesztette karját népe felett, megáldotta őket, hogy áldás legyenek egymás számára az úton.

Mózes áldása Isten áldása; az áldás forrása, alanya mindig az élő Isten. Ezen a mi új, közös utunkon nagyon is ránk fér Isten áldása, és én is azt kérem, hogy úgy áldjon meg minket a Fennvalló, hogy áldás legyünk egymás számára, és áldássá váljunk a világban. Joggal szólít fel minket a 62. zsoltár bátor és határozott bizakodásra. Isten hív erre a bizakodásra. Tudjunk, tanuljunk meg reménykedő, bizakodó életet élni. Ennek a reménységnek, bizakodásnak, profán szóval optimista életszemléletnek az alapja nem az ember, nem az emberi képesség, teljesítmény, ráció – nem a hangoztatott sikerpolitika –, hanem egyedül és kizárólag Isten kegyelme.

Az Úr az, aki oltalma és erőssége az embernek, a mi egyházunknak. Ő az, akitől békét, nyugalmat és szabadítást nyerünk. Ő a mi erős várunk, menedékünk. Minden emberi igyekezet, törekvés csakis az Isten áldása révén lesz gyümölcsöző. Mi Isten szeretete révén épülünk lelki házzá. Isten az építő, Krisztus az alap, mely egyben tartja, összefogja az egész építményt. Isten kőszikla, erős vár. Ezért töretlenül tudok hinni egyházunk jövőjében. Istennél a jövőnk, s bizonyára ott van a legjobb helyen.

Adorjáni Dezső Zoltán püspök, Erdélyi Egyházkerület

::Nyomtatható változat::