e-világ

Hozzászólás a cikkhez

„Ekkor azt mondta Boáz Ruthnak: Hallgass ide, leányom! Ne menj te (…) innen máshová, hanem maradj csak a szolgáim nyomában! Legyen szemed a mezőn, ahol aratnak, és menj utánuk! (…) Ruth arcra borult, a földig hajolt, és ezt mondta Boáznak: Hogyan nyerhettem el jóindulatodat, hogy pártfogásodba vettél, holott én idegen vagyok?” (Ruth 2,8–9a.10)

Ruth és Boáz története egy ősrégi, szép hagyományt örökít meg, amely abban segíthet bennünket, hogy rátaláljunk a ma különösen is hiányzó hangszínre: a hálaadás szavára.

Októberben befejeződik a földeken a betakarítás, lassan a késői szüret is véget ér – még a nagyvárosban is az asztalunkra kerülnek a legzamatosabb gyümölcsök és a nyáron learatott búzából sült friss kenyér vagy cipó. Faluhelyen még ma is sok helyen szokás, hogy keresztet rajzolnak a kenyérre, mielőtt megszegik. Hálát adnak Istennek azért, ami ősszel az éléskamrába kerül, a jó termésért, a család megélhetéséért, az együtt elvégzett munka eredményéért. Az életért, azért, hogy volt elég erő a sokszor kemény és fáradságos időszakokban is.

Ezt a hozzáállást, ezt a lelkületet őrzi meg és idézi fel a számunkra az ószövetségi történet is. Arra hív, hogy vegyük észre Isten gondviselő, bennünket a tenyerén hordozó szeretetét, és hogy csodálkozzunk rá.

Gyülekezetünkben ebben a munkaévben is megfogalmaztuk az év jelmondatát, és megtaláltuk a hozzá kapcsolódó képet is. „Isten tenyerén vagyunk!” – hirdeti a plakát; a képen nagy tenyérben egy tükör látható, amelyben templomunk tükörképe rajzolódik ki. Tovább is gondolható ez az illusztráció, az ide érkezők közül kinek-kinek a saját arcvonásai jelenhetnek meg abban a képzeletbeli tükörben. Igen, Isten mindnyájunkat a tenyerébe vesz, hordoz. Gondoskodni akar az életünkről. Valami hasonlót mond Boáz Ruthnak ebben a szép mondatban: „…legyen bőséges jutalmad az Úrtól, Izráel Istenétől, akinek a szárnyai alá jöttél oltalmat keresni.” (Ruth 2,12)

Mégsem olyan egyszerű észrevenni sokszor ezeket a kincseket, ajándékokat, nem mindig egyértelmű számunkra, hogy bőségben vagyunk, hogy a lehetőségek sokasága áll rendelkezésünkre. Nem könnyű Isten gondoskodásának, oltalmának, szeretetének a jeleit felfedezni a hétköznapokban, és hálát adni értük.

Egy arab mese éppen egy hasonló gondolatokkal küzdő fiatalemberről szól, aki egy bokorban megpillantott egy madárfészket. „Milyen csodálatos, ahogyan a madarak gondozzák a fiókáikat! Csodálatos a Teremtő gondoskodása!” – állapította meg. Azután derűsen folytatta útját, és kiért az utcára. Az egyik sarkon meglátott egy kislányt, akinek piszkos, szakadt volt a ruhája, és lesoványodott kezét az emberek felé nyújtva koldult. A fiatalember szívében iszonyú indulat támadt, dühtől remegve emelte szemét a szürke ég felé, és felkiáltott: „Hát nem látod, Istenem, mi történik itt? Hogy engedheted ezt meg? Miért nem teszel már végre valamit?” „Már régen tettem valamit – válaszolta az Úr. – Megteremtettelek téged.”

Ruth Boáz nyitottságában, emberségében, szeretetében találta meg az Isten oltalmát. Abban, hogy Boáz még emlékezett az ősi törvényre, az Isten parancsára. Hogy a nincsteleneknek, szegényeknek, kitaszítottaknak, özvegyeknek, gyengéknek és kiszolgáltatottaknak legalább annyi jár, hogy a tarlón ottmaradt, széthullott kalászokat felszedjék. Hogy jusson nekik is valami. Hogy ne haljanak éhen, hogy legyen holnapjuk – Isten a közösség gondoskodására bízza őket. És a többi is az embereken és az emberi kapcsolatokon múlik. Boáz még túl is teljesíti Isten parancsát, nem csupán a mezőn hagyott kalászokat engedi felszedni Ruthnak, hanem azt mondja a szolgáinak: „Sőt szándékosan is húzogassatok ki neki a kévékből, és hagyjátok ott, hadd szedje föl, és meg ne szidjátok!” (Ruth 2,16)

Az Isten rajtunk keresztül is ad, gondoskodik, oltalmaz. Azáltal, hogy elhív, feladatot bíz ránk, hogy hivatást ad, hogy helyünkre állít. Hogy a megbízása nem arra szól, hogy amink van, azt éljük föl, gyarapítsuk és növeljük. Hanem hogy osszuk meg mással, mert ez hoz igazán bőséges termést az életünkben.

Így lesz Ruth és Boáz története sokatmondó és bennünket személyesen is megszólító üzenetté.

És nem véletlen, hogy a Biblia úgy tartja: ezek az emberek annak a Jézusnak a családfájához tartoznak, akiben az Isten mindent odaadott ennek a világnak. Önmagát adta az emberért, szétosztotta, szétszórta magát miattunk, hogy életünk, reménységünk legyen. Annak a Jézusnak a rokonai, aki nemcsak kalászt tépett szombaton – mert tudta, hogy a törvény van az emberért –, hanem aki tanítványainak úgy adta tovább a kenyeret, úgy törte meg, hogy közben önmagát is odaadta, hogy mi soha ne haljunk éhen, soha ne szenvedjünk hiányt abban, ami az élet igazi tartalmát adja. Nemcsak a kánai menyegzőn változtatta a vizet – azóta is az egyetlen igazi „kultikus” – borrá, hanem új önkinyilatkoztatásként az övéinek nyújtotta az utolsó vacsora poharának italát, hogy éltető erő keringjen az ereinkben. Hogy lehessen igazi értelemben vett bőségünk, hálát adni valónk az életért és az örök életért.

Smidéliusz Gábor

::Nyomtatható változat::