Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Üdvösségünk reménységre szól. Viszont az a reménység, amelyet már látunk, nem is reménység; hiszen amit lát valaki, azt miért kellene remélnie? Róm 8,24 (Zsolt 60,4; Mk 10,2–9/10–16/; 1Thessz 4,1–8; Zsolt 52) „Remélem” – emberi szóhasználatunkban alig van bizonytalanabb vélekedés. A Biblia azonban olyan reménykedésre bátorít, amely egy megbízható személy stabil ígéretére építkezik. Ha tűzifát rendelünk, bár még csak fizetést igazoló nyugta van a kezünkben, mégis mondhatjuk: megvan a fa, lesz mivel fűteni – holott a fuvar csak pár nap múlva érkezik. Teljes bizonyossággal kell reménykednünk a kegyelemben. A miénk, ki lett fizetve, csak még nem lett nyilvánvalóvá.

Ha ősrégi döntéseidre gondolok, megvigasztalódom, Uram! Zsolt 119,52 (1Kor 14,33; 2Móz 23,10–16; Jel 13,11–18) A lány úgy érezte, Isten elfeledkezett róla, és nem ad életjelt magáról. Mivel tudta: ez így nem lehet igaz, „csodanaplót” kezdett vezetni. Beleírta minden hétköznapi megtapasztalását, az isteni vezetés és szeretet gyakorlati jeleit. Néha átolvasta a naplót, és felbátorodott, megvigasztalódott. Ha kedvünk támad, kezdjünk bele mi is az effajta naplóírásba. Isten régebbi döntései, szeretetmorzsái – és legfőbb döntése az üdvösségünk felől – mindenkor megvigasztalnak!

Uram, ne feddj meg haragodban, ne ostorozz indulatodban! Zsolt 6,2 (ApCsel 15,11a; Mt 5,2–10/11–12/; Róm 3,21–28; Jel 14,1–5) Az Isten büntetésétől való félelem egyidős az édenen kívül élő emberiséggel. Az Isten kiengesztelésére irányuló kísérletek szintén ősi praktikákig nyúlnak vissza. Csakhogy közben történt valami: a büntetést – le- és felmenő viszonylatban, a történelem teljes vonulatára nézve – Jézus elhordozta. Azóta Isten nem büntet senkit. Nevel, fenyít, leckéket tanít – ezek lehetnek kemények. Ám a tudat, hogy nem büntetés ér bennünket, hanem edzés történik, pozitív előjelet kölcsönöz Isten cselekedeteinek. „Miért büntet engem az Isten?” – ugye értjük, hogy egyszer s mindenkorra okafogyottá vált, rossz kérdésről van szó?

Vegyétek fel mindenképpen a hit pajzsát, amellyel kiolthatjátok a gonosznak minden tüzes nyilát. Ef 6,16 (Zsolt 18,31b; 1Móz 24,54b–67; Jel 14,6–13) A pajzs védelmi fegyver. Nem mi támadunk, kötekedünk. Nem mi vagyunk a csatározások kezdeményezői, de ha az ellenség támadásba lendül, kéznél kell, hogy legyen. Amint a pajzs, úgy a Krisztusba vetett hit is a szívet védi, mert tudja, hogy „abból indul ki minden élet” (Péld 4,23; Károli-fordítás). A tüzes nyíl kihűl és eltompul a pajzs ellenállásába ütközve. Krisztus és az ige erősebb minden támadásnál, ezért többé nincs helye bennünk az önsajnálatnak!

Ne légy tőlem távol, mert közel van a baj, és nincs, aki segítsen! Zsolt 22,12 (Jel 2,10a; 2Móz 19,3–9; Jel 14,14–20) Igen, sokszor így érezzük: a baj közelebb van Istennél. A baj látható, Isten nem. A baj hamar bekövetkezik, Jézus pedig ráér, mint Lázár halálakor. Ilyenkor kell előhívni azt a hitet, mely szerint minden baj előbb Isten elé ér, és csak az ő jóváhagyásával jelenik meg az életünkben. Minden bajt, amelytől félünk, először Jézus szenved el, hogy segíteni tudjon, és nyomot hagyjon maga mögött a megoldás felé vezető úton.

Mi azért szeretünk, mert ő előbb szeretett minket. 1Jn 4,19 (Dán 10,19; Jn 18,28–32; Jel 15,1–4) A szeretet nem szimpátia függvénye. Nem is elhatározás kérdése. Nem is állandó felspannoltság. A szeretet attól függ, mennyire vagyunk tudatában Isten irántunk érzett szeretetének, mennyire merülünk el benne, és lazulunk el az ő kezében. Ha ez az élmény gyakori, akkor szeretetünk igen gyakorlativá válhat – helyzettől függetlenül, személyválogatás nélkül.

Jézus Krisztus mondja: „Ha majd elmentem, és helyet készítettem nektek, ismét eljövök, és magam mellé veszlek titeket, hogy ahol én vagyok, ott legyetek ti is.” Jn 14,3 (Ézs 52,12; Préd 12,9–14; Jel 15,5–8) „El kell jönnöd velem, mutatok valamit!” – halasztást nem tűrő sürgetéssel bombázzuk azt, akivel megosztanánk legfrissebb élményünket. Mert neki is tetszeni fog, s mert örömünk megduplázódik, ha a benne részt vevők száma is megduplázódik. Jézus e szavaiban ezt a boldog izgalmat érzem: alig várja, hogy megmutassa nekünk, ahová megy, és azért, hogy ne csak látogatók, hanem lakók maradjunk, helyet készít nekünk.

Bálint Józsefné

::Nyomtatható változat::