A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

A „kuruc király” 1699-ben, II. Rákóczi Ferenc fejedelem pedig tizenkét évvel később, 1711-ben vett kényszerű, örök búcsút hazájától. A kis-ázsiai Nikomédia (1705), illetve Rodostó (1735) nagy halottja a történelmi viharok hosszú évszázadai során idegen, török földben nyugodott. Thaly Kálmánnak és lelkes társainak kezdeményezésére, majd Wekerle Sándor miniszterelnök felterjesztésére I. Ferenc József 1904-ben amnesztiában részesítette az 1715-ös törvényben örök hontalanságra ítélt száműzötteket. Ünnepélyes hazatérésükre, budapesti felravatalozásukra, majd végső búcsúztatásukra – Kassán, illetve Késmárkon – száz éve, 1906-ban kerülhetett sor.

Konstantinápolyban – a mai Isztambulban – 1906 őszén hét koporsót helyeztek ünnepélyes keretek között hajóra, majd Konstancában különvonatra: II. Rákóczi Ferenc és fia, József, Bercsényi Miklós, Esterházy Antal, Sibrik Miklós, Thököly Imre és Zrínyi Ilona hamvait indították haza.

Az 1906. évi XX. törvénycikk értelmében tehát a nagy evangélikus fejedelem is hazatérhetett. Egyházunk vezetői az orsovai határnál várták a hamvakat. Scholtz Gusztáv bányakerületi püspök Zsilinszky Mihály egyházkerületi felügyelő, Dianiska Frigyes késmárki és Francz Ede orsovai lelkész kíséretében mondott áldást: „Hazaérkezett nemzetünk nagy fia a haza földjére, mely mellett egykor jó és balsorsban rendületlenül kitartott. Hazaérkezett nem múló látogatónak, nem ünneplő vendégnek, hanem hazaérkezett, miként a fiú édes otthonába a távol idegenből. Hazaérkezett állandóan, és itt közöttünk marad, hogy ahol egykor bölcsője ringott, oda szálljon a sírjába is, amelynek szent nyugalma fölött nem az idegen nép szülötte, hanem saját nemzetének kegyelete őrködjék, idők végezetéig. Lelkünk leborul az ő emlékezetének oltára előtt. Hála és kegyelet nagy királyunk iránt, mert visszaadta nekünk nagyjainkat. Egyesüljünk mindnyájan buzgó imádságra a király és a nemzeteknek Atyja, a jóságos Istenhez. Immár az Úr áldjon és őrizzen meg titeket, és legyen hozzátok kegyelmes. Az Úr világítsa orcáját rátok, és adjon nektek békességet. Ámen!”

Szép ökumenikus gesztus volt az a jelenet, amely ezután következett: az evangélikus Kossuth Ferenc Rákóczi koporsóját, a katolikus Apponyi Albert pedig Thököly koporsóját koszorúzta meg méltató szavak kíséretében.

Október 28-án, vasárnap reggel fél kilenckor érkezett meg a különítmény a Keleti pályaudvarra. A fogadóbizottság ajkán felcsendült Vörösmarty Szózata. Egyházunk részéről jelen volt báró Prónay Dezső egyetemes egyházi és iskolai felügyelő, valamint Scholtz Gusztáv, Gyurátz Ferenc, Baltik Frigyes és Zelenka Pál püspökök vezetésével világi és lelkészi karunk nagyszámú küldöttsége.

II. Rákóczi Ferencnek és kísérőinek, valamint Thököly Imrének koszorúkkal megrakott és díszsorfallal kísért gyászhintóit tömegek búcsúztatták a Deák térig és a bazilikáig vezető útvonalon.

Amikor a díszmenetből kivált Thököly gyászkocsija, a hamvakat rejtő vörösréz veretes, fejedelmi címeres ládát négy, díszmagyart viselő egyházi méltóság: Zsigmondy Jenő, Wagner Géza, Wagner Lajos és Glück Frigyes vette vállára, és lelkészek sorfala között helyezte az oltár elé épített fejedelmi ravatalra.

A 12 órakor kezdődő gyászistentisztelet Luther diadalmi himnuszával kezdődött, és a „magyar gályarabok énekével”, majd nemzeti Himnuszunkkal zárult. Az ünnepi beszédet itt is Scholtz Gusztáv püspök mondta, aki többek között e szavakkal méltatta a nagy fejedelem emlékét: „Thököly nem halt meg. Thököly él! Az erőszakkal szövetkezett hitszegés idő előtt béníthatta meg a hőst, de a szabadságnak a vezér fáradt kezéből kihulló zászlaját erősebb, fiatal kar ragadta fel, mielőtt porba hullhatott volna. Elnémultál, áldott fejedelem Izmitben, virághantos nyugvóhelyeden, miként elnémult nagy utódod Rodostóban. De az eszme, amelyért éltetek, küzdöttetek, szenvedtetek és meghaltatok, édes hazánk szabadságának örök eszméje nem halhatott meg, sírotokból kikelve létjogot követel századok harcában azóta is!”

A Deák téri gyászszertartásnak katolikus és református résztvevői is voltak, így többek között Fraknói Vilmos római katolikus és Baksay Sándor református püspök.

Thököly ravatala mellett az istentisztelet után délután 4 óráig óránként országos képviselők álltak díszőrséget. A tengernyi koszorú között – egykorú feljegyzések szerint – ott volt a Pesti Magyar Egyháznak, a rákoskeresztúri, a bakonyszombathelyi gyülekezetnek, Józsefvárosnak és – Zrínyi Ilona tiszteletére – az Országos Nőképző Egyesületnek a koszorúja is.

A gyászünnep után Thököly szarkofágját a Bethlen Gábor Kör díszruhás tagjai vitték ki vállukon a gyászkocsira, amelyet azután beláthatatlan embertömeg kísért ki a pályaudvarra.

A fejedelem utolsó kívánsága az volt, hogy hazai földben, egy „kulcsos lutheránus város” templomában legyen végső nyugvóhelye. Valóban, az egykori Felvidék volt a szűkebb hazája, Késmárk volt a szülővárosa. Ott éppoly fényes pompával fogadták hamvait, mint fővárosunkban. Azt azonban aligha gondolta, hogy a sírja fölött magyar istentisztelet imádsága és magyar ének hangja csak egészen kivételes alkalommal emlékeztethet lángoló magyar hazafiságára!

Dr. Fabiny Tibor

::Nyomtatható változat::