A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A múlt eseményei mindannyiszor eleven valósággá válnak, amikor megadatik, hogy egy-egy szemtanúval beszélgessünk. Id. Zászkaliczky Pált arról kérdeztük, ő hogyan élte át a forradalom és szabadságharc napjait. A nyugalmazott evangélikus lelkész ekkor harmadéves teológusként az Üllői út 24. szám alatti kollégiumban lakott.

–1955 telén költöztünk az Üllői útra Hűvösvölgyből. A diákotthonban csaknem harmincan laktunk. 1956 őszét a várakozás jellemezte, hallottunk a Petőfi Kör és az írószövetség nyilatkozatairól, tudtunk az egyetemistáknak a napilapokban megjelent felhívásairól. Éreztük, hogy előbb-utóbb valaminek történnie kell, a változás – egyházi és társadalmi szinten is – elkerülhetetlen.

Az egyházi közegből akkor „léptünk ki”, amikor október 22-én más egyetemek hallgatói azzal kerestek meg bennünket, hogy „ti is magyarok vagytok, ti is egyetemisták vagytok, jöttök-e velünk tüntetni?” Akkor ez – hogy maguk közül valónak, egyetemi polgárnak tartanak – meglepetésszámba ment, hiszen a lelkészek és a teológusok az „osztálybesorolásuk” alapján az „egyéb” kategóriába tartoztak; az állam számára mi nem számítottunk értelmiséginek, éppen ezért örömmel vettük a meghívást.

Másnap átmentünk az orvosi egyetemre, és az orvastanhallgatókkal együtt mi is ott voltunk a felvonuló tömegben. Mire a Parlament elé értünk, elszakadtam a társaimtól. A Kossuth téren hallhattam szavalni Sinkovits Imrét és beszélni Nagy Imrét is, láttam, amikor a magyar zászlóból kivágják a címert. Mire hazaértem, addigra a Bródy Sándor utcából, a Magyar Rádió épülete felől már puskalövések hallatszottak.

–Nem félt?

–Nem volt mitől félnem, mert tudtam, hogy az életem Isten kezében van.

–Hogy teltek a napok az Üllői úton?

–Tudtuk, hogy történelmi időket élünk, ezért egyikünk sem ment haza. Ellátásunkról Wiczián Dezső és felesége gondoskodott. Átmentünk a szomszédos klinikára vért adni a sebesülteknek, amikor hívtak; ha kellett, akár a szovjet katonáknak is. A leszerelő magyar honvédeknek pedig saját ruháinkból adtunk. A többiekkel együtt én is kijártam a pályaudvarokra, rakodni a külföldi segélyszervezetek által küldött adományokat, ezekből vittem is a rászorulóknak.

A közeli Ráday utcában lakó református teológusokkal is tartottuk a kapcsolatot, ott voltam a két lelkészjelölt, Magócsi István és Herczeg Lajos temetésén is, akik az utcán, segítségnyújtás közben kaptak halálos sebet. Egyébként pedig a pincébe húzódtunk vissza; ha hevesek voltak az utcai harcok, nappal is, de éjszakára mindig. Ott tartottunk áhítatot mindennap.

–A kollégium mennyire volt biztonságos?

–A harcoló felek tiszteletben tartották a közelünkben fekvő klinikára kitűzött vöröskeresztes zászlót, így a kollégium épületében, bár közel volt a Kilián laktanya, nem keletkeztek nagyobb károk. Egyszer – talán október 25-én vagy 28-án – azonban kaptunk egy belövést. „Vigyázz, ide lőnek!” – hangzott egy teológustársam kiáltása. Rohantunk a folyosóra. Szerencsére senki nem sérült meg, de a ház fala beomlott, a szoba berendezése teljesen tönkrement.

–Hogyan fogadták a forradalom leverését?

–Az Északi Egyházkerület püspöki titkára november 3-án a pincében azzal ébresztett bennünket, hogy most hívták Nyíregyházáról azzal a hírrel, hogy ezrével jönnek a szovjet tankok Budapest felé. Nem hittük, nem akartuk elhinni, hogy a szabad és független, demokratikus Magyarország tizenkét csodálatos nap után semmivé lesz…

Gazdag Zsuzsanna

::Nyomtatható változat::