Evangélikus Egyház
- Online újságok
- Evangélikus Élet
- Archívum
- 2007
- 10
- Tekintet az egyetlen tekintélyre
A vasárnap igéje
BÖJT 3. VASÁRNAPJA (Oculi) – Lk 11,14–28*
Hozzászólás a cikkhez
Tekintet az egyetlen tekintélyre
Egyre többen látják és hangoztatják, hogy kortársaink többsége egyáltalán nem vallástalan. Az egyre terjedő kelet–nyugati vallásturmixokban kifejezetten központi helyet kap a jó és a rossz, a világosság és a sötétség, a segítő és az ártó szellemi lények egymáshoz való viszonya, harca és a gonosztól való szabadulás módszertana. Ezt a lelki-szellemi környezetet tudomásul véve és szem előtt tartva úgy tűnik, hogy a keresztény hit egyike a gonosz ellen küzdeni tanító vallásoknak. Bár a „modern” teológia – különféle lélektani okokra hivatkozva – gyakran tagadja a sátán személyes voltát, mi azonban ragaszkodunk ahhoz, hogy Jézus nem beszélt volna személyes valóságként a sátánról, ha nem az lenne.
A harmadik böjti vasárnap igéjének háttere szerint az ördögűzést Izraelben is gyakorolták. Josephus Flavius római történetíró szerint Salamon király az ördögűzés mestere volt, és maga Flavius ismert rabbikat, akik Salamon titkos tudománya szerint űztek ördögöket. Napjainkban bizonyos, magukat kereszténynek mondó közösségekben is folyik ördögűzés – de a nem keresztény valláskoktélok némelyike is gyakorolja. Mindezt azért fontos szem előtt tartani, mert az, hogy Jézus kiűzte az ördögöt, önmagában még nem volt messiási jel! Vasárnapi igénk abban is segít, hogy sok látszólag hasonló, olykor kereszténynek tűnő gondolatról, gyakorlatról miként döntsük el, hogy igazán keresztény-e, vagy csak utánzat.
Sokan csodálkoztak, mikor Jézus kiűzte az ördögöt, és a néma megszólalt. Mások szerint ez csak az ördögök fejedelmének segítségével sikerülhetett. Megint mások igazolást, isteni jelt követeltek, hogy valóban Isten cselekedett. Egy asszony pedig sajátos módon ismerte el Jézust.
Ma is ámulva csodálkozunk különös, megmagyarázhatatlan eseményeken. Szeretnénk forrásukat megismerni és használatba venni őket. Az úgynevezett karizmatikus mozgalmaknak éppen ez a legnagyobb kísértésük: csodás jelek igény szerinti végrehajtására építenek. Uralmuk alá akarják hajtani Krisztust, aki pedig azért jött, hogy ő legyen ura életünknek.
Az isteni igazoló jelt követelőknek Jézus világossá tette: ha ő Isten ujjával űzte ki az ördögöt, akkor bizony elérkezett Isten országa! Benne, vele, általa maga Isten cselekszik – hiszen Jézus éppen azért jött, hogy az ördög munkáit lerontsa, bűn, halál, sátán uralma alól felszabadítson, és általa a mennyei Atyával való közösség szabadságával ajándékozzon meg. Ezt a harcot ma is az Isten Fia vívja, nem az ember, hiszen mérhetetlenül erősebb az „ősellenség”, mint bármelyikünk. Nála csak a győztes Krisztus erősebb, aki nap mint nap harcol övéiért. Itt a Földön az ember nem egyszer s mindenkorra szabadulhat meg – állandó készenlétről és küzdelemről van szó.
Az asszony elismerő szavaira adott válaszból világossá lesz, hogy a csodálkozás, a kritizálás, az isteni jel kívánása mellett még a Krisztust elismerő tisztelet sem elég. Nem elég a kísértő és a kísértés elleni védelemhez. Maga Krisztus elég egyedül! Ő pedig a hallgatott és megőrzött (megtartott) igében szól, cselekszik, oltalmaz, szabadít ma is. Sehol, sehogy máshol! Ezt maga Jézus teszi igazán nyomatékossá a hamisan értelmezett tolerancia áldozatai felé: „Aki nincs velem, ellenem van, és aki nem gyűjt velem, tékozol.” Jézustól függetlenül nincsen szabadulás!
Szemeink ezért szüntelenül Krisztusra tekintenek: fülünk így nyílik meg az ő igéje előtt. Az ige fényében pedig azonnal látható lesz, mi az, ami valóban krisztusi, és mi az, ami bár jól sikerült, mégis csak utánzat.
Kovács László
::Nyomtatható változat::
|