Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

Ők 2,3 millióan vannak, mi háromszázezren. Náluk háromszázötven főállású ifjúsági munkás van, nálunk három. A múlt héten Gáncs Tamás debreceni egyetemi lelkésszel Bajorországban jártunk, ahol magyarországi díszvendégként részt vettünk a bajorországi főállású evangélikus ifjúsági munkások konferenciáján…

Csak ámultunk és bámultunk. A konferencia szervezettségén, az esztétikai igényességen, a 21. század követelményeit világosan értő gondolkodásmódon, a Krisztus-hitet tartalmában és spiritualitásában megőrző, formájában és külsőségeiben azonban teljesen átalakítani képes bátorságon. Természetesen nagy különbséget jelent az elmúlt ötven év eltérő történelmi háttere, az egyházi adó, amelyet a bajor evangélikusok azért még mindig befizetnek, így a rendelkezésre álló forrásokat tekintve is más helyzetben van a bajor egyház.

Mindemellett szembeötlő, hogy a bajor evangélikusok legfőbb problémája nem az, hogy mi lesz omladozó épületeikkel. De nem is arra áldozzák idejüket és pénzüket, hogy létrehozzák a bizottságok bizottságának albizottságát. Ezzel szemben sikerült felismerniük azt az igazságot, hogy minden ténykedésük hiábavaló, ha energiáikat nem összpontosítják a fiatal generációra. Máskülönben ugyanis harminc év múlva legfeljebb a nagyra becsült épületeket körülvevő temetőkben találhatnak majd evangélikusokat – az aktív korosztályban már nem.

Mi mindent tanulhatunk tehát bajor testvéreinktől? Strukturáljuk át egyházi büdzsénket! Nincs elég fiatal? Dehogy nincs! Tessenek körülnézni! Fiatalok vannak – emberek kellenek, akiket arra képeztek ki, hogy velük foglalkozzanak.

Nem három főállású gyermek- és ifjúsági munkás kell a Magyarországi Evangélikus Egyházba, hanem minimum harmincöt… Legyen minden egyházmegyének főállású ifjúsági referense, aki minden idejét a megye ifjúsági élete fellendítésének szenteli, és motiválja, irányítja az önkéntes ifimunkásokat! Legyenek ifjúsági házak, képzett ifjúsági vezetők! A teológusok, akik a jövőben az ifjúsággal kívánnak foglalkozni, kapjanak ennek megfelelő alapos képzést! Legyen az ifjúságnak autonómiája! Szabadítsuk fel a lelkészeket, akik egyszerre százfelé akarnak szakadni, és segítsük az ifjúság önálló érvényesülését!

Nem kell a lelkésztől függnie annak, hogy van-e ifjúsági élet. Ezért van szükség főállású ifjúsági munkásokra és szakképzett önkéntesekre, illetve – megkockáztatom – ifjúsági munkára szakosodott lelkészekre, akik csak ezzel foglalkoznak. Ahol lehetőséget és forrásokat biztosítanak az önszerveződésre, ott lesz élő ifjúsági élet, élő egyház.

Hol vannak a pedagógusok a gyülekezetekben? Adjunk nekik teret az érvényesülésre! Jöjjenek a szociálpedagógusok, élménypedagógusok, jöjjön a bibliodráma, a testbeszéd, a kultúrák közti kommunikáció! Jelenjen meg ne csak a tolerancia, hanem a mindenkit egyenlőként kezelő befogadás! Tanuljunk a piac és az egyház együttműködési lehetőségeiről, kultúráról, színházról, rock and rollról, forrásszerzésről…

A hétköznapok nyelvén beszéljünk a fiatalokkal, ne pedig kenetteljesen! Beszélgessünk a hitről és a kételyekről, foglalkozzunk sokkal alaposabban az életvezetéssel, legyünk éberek mindarra, ami egy-egy fiatalt érint, megváltoztat, korlátoz, tönkretesz! Akarjunk képesek lenni arra, hogy végigküzdjük velük és értük a csatákat!

Ha profi ifjúsági munkásnak tartjuk is magunkat, merjük megkérdőjelezni néhanapján még önmagunkat is, és merjük kipróbálni az újat! Legyen az a jelszó, hogy „keiner darf verloren gehen”, azaz senki nem veszhet el! Minden fiatal, aki az egyház „képtelensége” miatt elvész, a mi lelkünkön fog száradni.

A Bajor Evangélikus Egyház ifjúsági lelkésze, dr. Hans-Gerd Bauer megnyitóbeszédében Rousseau-t idézte. A leláncolt emberről beszélt, aki bár szabadnak született, rabként, megkötözve él. Időnk végességétől rettegve egy életbe akarunk belesűríteni minimum két-három életre elegendő eseményt.

Kedves testvéreim, a szellem, amelyet így beszorítottak, szabadulásra vágyik. Egyetlen életünk van, hogy kincseinket jól használjuk fel, hogy időnkkel és energiánkkal jól éljünk, ne pedig „belefulladjunk a zakatolásba”. A jövőnket veszítjük el, ha nincsenek a helyükön a prioritásaink.

Hát tessenek hagyni az épületeket és a bizottságok bizottságának reprezentációs költségét! Tessenek az ifjúsági munkára összpontosítani a szellemi és anyagi forrásokat!

Aki ma tizenöt-húsz éves, 2030-ra harmincnyolc-negyvenhárom éves lesz – nem elég ok arra, hogy komolyan vegyük ezeket a fiatalokat? Mit gondolnak ők az egyházról, milyen jövőbeli egyházat álmodnak ők maguknak?

Ha a Magyarországi Evangélikus Egyház szeretne gyermekeire és fiataljaira úgy tekinteni, mint a közösség és a gyülekezetek hosszú távon jelen lévő, életerős elemeire, akkor pontosan ebbe a szekcióba kell minden szinten invesztálnia. Fiatalokat vonzani csak úgy lehet, ha vannak meggyőződéses és meggyőző fiatalok az egyházban, akik saját maguk képviselik a fiatal generáció számára a jövő egyházát: vonzó, életteli, nyitott és dinamikus közösséget.

Végül egy kép, amelyet az egyik előadó idézett föl. Dávid, amikor Góliát ellen a csatába indult, Saultól gondoskodó szeretettel kapott egy nehéz vértet, hogy óvja őt a harcban. Dávid azonban nem tudott a páncélzatban járni, olyan nehéz volt. Így hát szépen levette a vértet, megkereste a maga öt kavicsát, és úgy indult Góliát ellen a győzedelmes ütközetre.

A történet tanulsága a bátorság, amellyel Dávid le merte venni a szeretettel neki adott vértet. Felismerte, hogy ő abban már nem tud járni, és meg kell keresnie a hozzá és a „körülményekhez” legjobban illő harci eszközöket.

A tradíció, az omladozó épületek, az eltűnt és eltűnő idő mind olyan „láncok”, amelyek megakadályoznak az előrehaladásban, a győzelemben. Mozduljunk hát együtt, testvérek!

Frenyó Anna országos ifjúsági referens

::Nyomtatható változat::