Cantate

Kitekintés

Hozzászólás a cikkhez

A címbeli zsoltárvers (Zsolt 98,6) jelzi, hogy mostani cikkünkben egyházzenei életünk Benjaminjáról, a fúvószenéről olvashatunk a munkaág egyik magyarországi „atyjának” tollából. Reménységünk, hogy egyre többen követik a lelkesítő példákat. (E. Zs.)

Németországi ösztöndíjam idején meghívtak vendégszolgálatra egy kis bajor hegyi gyülekezetbe. Meghívóm az ottani egyházi fúvósszövetség elnöke volt, aki amikor arról érdeklődtem, hogy milyen jellegű gyülekezetbe megyünk, csak mosolygott. Az istentisztelet elején a lelkész köszöntötte a gyülekezetet, bejelentette az éneket, és… mindenki elővette a padból a trombitáját, a harsonáját, és eljátszották. Csak ketten énekeltünk, ötvenen játszottak egymásra figyelve, négy szólamban. Férfiak és asszonyok, gyerekek és nagyszülők, barátok és barátnők – egyszóval a gyülekezet.

Megdöbbentő volt a közös muzsikálás hatását látni rajtuk. Mindenkinek volt feladata és helye a közösségben, akár kezdőről, akár több évtizede játszóról volt szó. Együtt vették a levegőt, a szólamok összetartottak, az összhangzásnak hihetetlen ereje volt. Arra gondoltam: a hangszerek segítettek az istentisztelet közös, valódi megünneplésében.

Egyházunk egyik új munkaága, a fúvós egyházzene nem tekint vissza nagy tradíciókra Magyarországon. Míg Németországban az egyházzene a 16. századtól egyre intenzívebben használta a fa- és rézfúvósokat, addig nálunk csak elvétve – például a soproni toronyzenészek esetében – találkozhatunk a rézfúvósok nyomaival. A 20. század első felében a községi zenekarok vállaltak egyházi alkalmakon is fellépéseket; csak a nyolcvanas évekre tehetjük a munkaág elindulását, amely német hatásra következett be. A Lutheránus Világszövetség budapesti nagygyűlésén például az ősagárdiak játszottak gyülekezeti zenekarukkal.

A szervezett, rendszeres munka az Evangélikus Teológiai Akadémián (ma Evangélikus Hittudományi Egyetem) 1991-ben indult, jelentős németországi segítséggel. A tanítási rendszer a klaszszikus német Posaunenchor (fúvószenekar) hagyományait követte, főleg trombitákra, harsonákra építve, tubával kiegészítve. Az elmúlt tizenöt év alatt célunk változatlan: az erre fogékony teológusok tanulmányi idejük alatt olyan szinten sajátítsák el a rézfúvósjáték alapjait, hogy gyülekezetbe kerülve lelkészként, központi segítséggel (táborok, találkozók szervezése, kották, hangszerek beszerzése) akár a zenekarszervezésben is kamatoztathassák megszerzett tudásukat.

Időközben egyházunk több gyülekezetében alakultak fúvóskarok, részben gyülekezeti testvérkapcsolatok révén, részben a teológián végzett lelkészek munkája nyomán. Országosan hét-nyolc állandó zenekar működik, és több gyülekezetben kísérleteznek a fúvóshangszerek megszerettetésével ünnepi, különleges alkalmakkor. Külön is meg kell említeni a lajoskomáromi fúvósokat, akik már hosszú ideje végeznek példaértékű munkát német testvérgyülekezetük támogatásával. Nyíregyházán blockflötecsoporttal kísérleteznek; reménységgel követjük a kibontakozást.

A gyülekezeti zenekarokat nyári fúvóstáborral is támogatjuk. Immár a 16. évébe lépett a kismányoki országos fúvóstábor. A Tolna megyei kis falu üres parókiája, a templom, a domboldal fa- és rézfúvósok gyakorlásától hangos. Közösségépítő törekvéseinknek megfelelően itt találkozhat kezdő a haladóval; az alig néhány hangot ismerő és tanára akár egy szólamot is játszhat. A tapasztaltabb segíti a kezdőt, a kezdő pedig nem engedi elbizakodni a tapasztaltabbat, ugyanis a közös szólam korrekt vezetése miatt az eltérő tudásúaknak is „konszenzusra” kell jutniuk.

Sokszor éreztem ezekben a táborokban az egymásra figyelő közösség lélekemelő hatását. Közben persze sokan felnőttek; jóleső érzés látni, hogy van közöttünk olyan, aki kisgyermekként került kapcsolatba velünk, ma pedig zenetanárként vezeti a próbákat. A másfél évtized alatt több százan fordultak meg Kismányokon, ismerkedve az evangélikus, korálokra épülő, fúvós kamarazenével. Keressük a kapcsolópontokat a mai gyülekezetekkel, amelyekben ez a – főleg fiatalokat összefogó – munkaág sok örömet szerezhet mindenkinek.

Úgy gondolom, egyházunk javára válhatna az a mentalitás, amelyet a cikk elején említett németországi gyülekezetben tapasztaltam: mindenkinek megvan a saját szólama, hangszere, feladata, ami otthonosságérzetet, biztonságot, megelégedést nyújthat, és alázatra taníthat.

Johann Gyula

::Nyomtatható változat::