Keresztutak

Hozzászólás a cikkhez

A nők ökumenikus világimanapját követően illik összegzést készítenünk arról, hogy miről is szólt az idén március másodikára kitűzött esemény. E kérdésre azonban csupán szubjektív válasz adható. Az országszerte, különböző keresztény felekezetekben megtartott alkalmakról minden résztvevő más és más üzenettel, gondolattal térhetett vissza otthonába.

Számomra idén vált kézzelfoghatóvá, hogy az Egyház él és hatékony. Nem önmagában létezik, nem magában van az ereje, hanem – ahogyan az imanapon énekeltük is – „Jézus a fundamentuma”. Ha tehát az egyház Krisztusra épül, ha őt képviseli a világban, akkor csodákat és győzelmeket élhet át. Nos, Paraguayban az indiánok közt lelki megújulás, ébredés van…

A liturgiát bevezető országismertetés bírálóan szólt a dél-amerikai ország politikai, gazdasági helyzetéről. Nagy a szegénység, nő a korrupció, a társadalmi intézményekkel szemben pedig bizalmatlanság tapasztalható. Egyetlen „szervezettel” kapcsolatban azonban egyértelműen az elismerés szavai fogalmazódtak meg. Paraguayi testvéreink Istennek adnak hálát azért, hogy a különböző keresztény felekezetek hiteles szolgálatot végeznek hazájukban: kiállnak az igazságtalanságokkal szemben, az evangélium értékrendjéhez mérik magukat.

A fentiekre a Budapest hatodik kerületében tartott együttléten figyeltem fel. A Belvárosban első alkalommal látta vendégül az imanapot egy katolikus közösség. A terézvárosi plébánia alagsori termében gyűlt össze a közel ötven résztvevő, akiket Horváth Zoltán István esperesplébános köszöntött (képünkön). Elmondta, hogy ha csak egy nap erejéig is, de tavaly decemberben ő maga is időzhetett Paraguayban. Egy kisvárosban megtapasztalhatta, hogy milyen nyomorúságban élnek az ott lakók. De azt is, hogy a szegénységüknél is nagyobb a hitük, Istenbe vetett reménységük. Nincs falu vagy város templom nélkül. Az egyik templomon meglepődve olvasta a táblát, hogy Istennek ezt a hajlékát egy magyar verbita szerzetes építtette.

„A szerzetes azóta hazatért, Kőszegen él…” – tette hozzá az esperes, és én tudtam, hogy P. Hirth Vilmosról beszél, akinek soraira már hetekkel ezelőtt rábukkantam az interneten. A Szent Imre Missziósház rektora többek között ezt írta: „Mikor harminc év után hazajöttem Paraguayból, az első időszak nagyon nehéz volt. Dél-Amerikában a szegénység ellenére mindenki tele van életkedvvel, boldogok az emberek, és nagy az istenéhségük. Itthon alig látni egy mosolygó arcot, s leginkább csak panaszkodnak az emberek. Ezen változtatni kell. Ha a múltat magaddal viszed a hátadon, hamar megfáradt öregember leszel.”

B. Pintér Márta

::Nyomtatható változat::