Napról napra

Hozzászólás a cikkhez

Bár haragomban megvertelek, de most kegyelmesen irgalmazok neked. Ézs 60,10b (Jn 3,36; Lk 9,57–62; Ef 5,1–8a; Zsolt 34) Csapások során át tanulta Izrael népe, hogy Isten haragja miként válik valósággá. A harag nem előjelek nélkül áradt ki – például a próféták útján a figyelmeztetés időben elhangzott –, és elérte ugyan a füleket, de a szíveket-lelkeket már nem, ezért Izrael bűnhődött. De az Úr szeretete és kegyelme mindig felülmúlta jogos haragját, és megmentette választott népét. Az idők teljességében ez a szeretet Jézus Krisztusban testben is megjelent a földön. A végtelen isteni kegyelem és irgalom üzenetét olyan módon mutatta meg, ahogyan arra senki sem számított.

De te, Uram, Uram, tégy jót velem nevedért! Jóságos szereteteddel ments meg engem! Zsolt 109,21 (Róm 10,9; Lk 14,/25–26/27–33/34–35/; Róm 8,31–39) A rosszakarók vádaskodása, a gyűlöletes szavak és tettek megkeserítik életünket, ahogyan erről Istenének panaszkodik a zsoltáros, keserű és indulatos mondatok során át. Majd így folytatja, a teljes bizonyosság hangján: te, Uram, megáldasz, odaállsz a szegények pártjára. Az emberi természet az évszázadok folyamán nem változott – de Isten jóságos szeretete sem! S az, hogy minket is magához ölel, olyan emberré tehet, akik nem a gyűlölet, hanem a békesség követei ebben a nyugtalan világban.

Jézus Krisztus mondja: „Aki hallja tőlem ezeket a beszédeket, és cselekszi azokat, hasonló lesz az okos emberhez, aki kősziklára építette a házát.” Mt 7,24 (Péld 18,10; Jób 7,11–21; Róm 9,1–5) Egy tetőtér-beépítés előtt statikus vizsgálta meg a társasházat. A lakók ugyanis féltek. Ám kiderült, hogy a hegyoldalban épült, több mint százhúsz éves ház alapja szikla. Ha valóban így van, az igencsak megnyugtató. Az életünk alapozását tekintve vajon okosnak bizonyulunk-e? Hallani ugyanis halljuk az igét. De cselekedjük-e? Az alapozással minden rendben van-e? A terhek ugyanis bármikor jöhetnek. Kibírja-e az alap?

Én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig. Mt 28,20b (Ez 20,41–42; Mk 9,38–41/42–47/; Róm 9,6–13) Mihez is lehetne hasonlítani a tanítványok lelkiállapotát, amikor a Mester feltámadása után, kis idő elteltével távozni készült, legalábbis el abból a létformából, ahogyan emberi szem, fül, érintés őt érzékelni tudja? A félelem, a gyász, a döbbenet, a hitetlenség a passió és a keresztre feszítés során, majd az eufória és az öröm a Feltámadott láttán – megannyi intenzív, alig-alig feldolgozható történés után Jézus elmegy. De a napi igénkben idézett mondattal az ajkán és egyúttal feladatot is bízva rájuk! Hihetetlen erőt érzek én is ebben az ígéretben, számomra ez a Biblia egyik legfontosabb mondata. Bárcsak átjárna minket napról napra a tudat, hogy nem vagyunk egyedül! Most sem, egy pillanatra sem, de akkor sem leszünk egyedül, amikor nekünk kell majd eltávoznunk.

Bárcsak figyeltél volna parancsaimra! Akkor folyamként áradna rád a jólét, a tenger hullámaihoz hasonlóan az igazság. Ézs 48,18 (Róm 6,16; Mk 8,/10–13/14–21; Róm 9,14–29) Isten nem azért adta törvényét, hogy megnehezítse, megkeserítse, korlátozza vele az életünket! Ellenkezőleg, azoktól a helyzetektől akar óvni bennünket, amelyek veszedelmet, fájdalmat, bánatot okoznak nekünk, amelyekben megsérülünk, és mi is sértünk másokat. Nagyon gyakran mozgunk ilyen talajon, ezt tapasztalhatjuk, ha a „magunk törvényei” szerint élünk.

A jólét asszociációja fogyasztói társadalmunkban a gazdagság, a tehetősség. Böjtben arról (is) elmélkedjünk, hogy milyen az a jólét, amely nem a megfoghatótól függ! Amely lelki dimenziókra nyitott, amely Istenben, törvényében talál örömet, amely mindig igazságot talál nála, egy olyan világban, ahol sajnos sok hazugság zúdul ránk…

A tévelygő lelkek észhez térnek, és a zúgolódók levonják a tanulságot. Ézs 29,24 (ApCsel 1,8; Mt 10,34–39; Róm 9,30–10,4) Békében élni egy országban, akkor is, ha bizonyos dolgokról más a véleményünk. Békében élni egy munkahelyen, egy társasházban, egy családban, békében önmagunkkal, sorsunkkal, jelenünkkel. Valóságos csoda… A tévelygés és a zúgolódás mélyen áthatja korunk társadalmát, közösségeinket, legalábbis nagyon érezhetően jelen van, s nyugtalanságot kelt a lelkekben. A próféta Izraelnek hirdeti Isten újjátevő tervét. Nekünk, mai zúgolódóknak is szól az ígéret: van megbékélés, van jövő, az az új már el is kezdődött… Ugye bennünk is?

Nem tehetjük, hogy ne mondjuk el azt, amit láttunk és hallottunk. ApCsel 4,20 (5Móz 11,7; Lk 17,28–33; Róm 10,5–13) Az izgatottságtól a levegőt kapkodva benyit ismerősöm, és meséli, mit látott az imént az utcán: két autó karambolozott. Alig győzi mesélni, nem fér meg benne a szó, pedig csak egy többé-kevésbé hétköznapi esemény részese volt. Megértően hallgatom, mert szinte mindannyian ilyenek vagyunk. Ha valami érdekes, felkavaró, fura dolog történik velünk, alig várjuk, hogy megosszuk környezetünkkel. Mennyivel inkább áthatotta ez az érzés Pétert és Jánost, akik az Urat látták! Nekünk is van miről szólnunk: Isten személyesen váltott meg engem, Jézus értem halt meg. Hogy is hallgathatnánk róla?!

Kőháti Dóra

::Nyomtatható változat::