Evangélikusok

Hozzászólás a cikkhez

Molnár János Diósgyőrött, a mai Miskolc III. kerületében született. Édesapja az első világháborúban való hűséges helytállásáért vitézi címet kapott. Ez azonban nem volt elegendő, hogy fiát felvegyék a katonatisztképző Ludovika Akadémiára. Miután az ifjút édesanyja mély keresztény hite formálta, beadta felvételi kérvényét a soproni evangélikus teológiai fakultásra. A felvételi vizsgán Podmaniczky professzor így biztatta: „Fiam, engedd magad továbbra is Istentől vezettetni!” A negyvenes évek evangéliumi ébredése megérintette a fiatal teológiai hallgató lelkét; ez a lelki hatás elkísérte egész életében, s meghatározóvá vált teológiai gondolkodásában.

Nyíregyházán szentelte őt lelkésszé D. Túróczy Zoltán püspök, s a felvidéki Jolsvára rendelte rövid időre, ezt követően pedig Kolozsvárra, majd Marosvásárhelyre küldte ki segédlelkészi szolgálatra. Mindez 1944-ben történt. Marosvásárhelyt a közös német–magyar ajkú gyülekezet éppen ekkor szakadt ketté, s a kényszerből önállósult gyülekezetnek nagy szüksége volt lelkipásztorra. Molnár János nem ijedt meg a feladattól, ez az ige vezérelte: „Te azért a munkának terhét hordozzad, mint a Jézus Krisztus jó vitéze.” (2Tim 2,3; Károli-fordítás)

Amikor nyilvánvalóvá lett, hogy a határ elválasztja Marosvásárhelyt a harmadára zsugorodott Magyarországtól, püspöke válaszút elé állította Molnár Jánost. Hazajöhetett volna, ő azonban a már megszeretett marosvásárhelyi híveket választotta. Bár sokan elmenekültek Erdélyből, ő maradt. Hagyta magát Istentől vezettetni.

1946-ban házasságot kötött a főnemesi családból származó Béldi Máriával. Isten hat gyermekkel áldotta meg házasságukat. A háborút követő nehéz évek megpróbálták a családot. Feleségének szülei is az evangélikus parókián találtak menedéket. Isten gondviselő szeretetének sokféle jelét élték át, míg a család gyermekei felnőtté váltak. Tizenöt unoka és nyolc dédunoka emlékezhet hálával a családfőre.

Közben az egész evangélikusságot sokkszerűen érte, hogy Marosvásárhely város vezetősége a főtér közvetlen szomszédságában található evangélikus templomot és parókiát szanálásra ítélte. Minden tiltakozás ellenére a két épületet a földdel tették egyenlővé. A gyülekezet a város peremén kapott épületet, amelyet kápolnává alakított, mellette pedig egy szerény házban kapott helyet a lelkészlak; ez mind a fekvését, mind a méreteit tekintve előnytelen volt a gyülekezet és a nagy létszámú lelkészcsalád számára is. De nagyobb baj volt ennél a félelem az emberi szívekben: mi jöhet még ezután? Így érthető, hogy sokak a vándorbotot választották, s Isten nagy csodája, hogy mégis maradtak, sokan maradtak a szívükhöz közel álló Erdélyben.

Molnár János Krisztus-központú igehirdetőként, különösen hűséges, jó lelkipásztorként és a magyar kultúrát továbbadó személyiségként írta be magát Marosvásárhely történetébe. Ötvenkét esztendőn át volt aktív szolgálattevője a gyülekezetnek, amelynek közben változott az összetétele: sokan kivándoroltak, mások betelepültek a város vonzáskörzetéből. Ő igyekezett mindenki papja lenni. Ezért is köszönt el tőle hatalmas gyülekezet a templomban, ahol koporsójában felravatalozták. A városi református temetőben helyezték végső nyugalomba. Vele a régi Vásárhely egy kis darabja tűnt el.

A temetési istentiszteleten végakarata szerint e sorok írója hirdette a vigasztalás igéjét, a szolgálatban részt vett Papp Noémi helyi lelkész. A megbecsülés és szeretet jeleként vette körül a környékbeli evangélikus lelkészek koszorúja a családot, s énekelte a vigasztalás hangján: „Tudom, az én Megváltóm él.”

A megtalált életű pásztor Urához költözött. Áldassék szolgálatáért az Isten!

D. Szebik Imre

::Nyomtatható változat::