Kultúrkörök

Hozzászólás a cikkhez

A németországi protestantizmus március 12-én ünnepli Paul Gerhardt születésének négyszázadik évfordulóját. De ki is volt ő, akiről napjainkban számos megemlékezés szól? Miért a népszerűsége? Ma is aktuális-e a mondanivalója? Milyen volt a kor, amelyben született, élt, munkálkodott, meghalt? Mi maradt életművéből? Mi kapcsol bennünket, mai magyarországi evangélikusokat Paul Gerhardthoz? Miben használhatjuk fel az egyháztörténet e jeles bizonyságtevőjének szolgálatát? E kérdésekre igyekszem válaszolni az alábbiakban, hogy emlékezzünk rá, tanuljunk tőle, gazdagodjunk élettörténete és énekeinek kincsei révén.

Egy mondatban is összefoglalhatjuk hatvankilenc évnyi életútját, úgy, amiként ő maga is summázta utolsó életévében, egyetlen életben maradt gyermekének mintegy végrendeletként: „Summa – imádkozz szorgalmasan, tanulj becsületesen, élj békében, szolgálj őszintén, maradj meg a hitben és hitvalló életben állhatatosan!”

Tulajdonképpen azt kívánta fiától, hogy úgy éljen, ahogy ő szeretett volna egész életében Krisztus hűséges követésében élni és szolgálni. Híressé vált énekei, ma is énekelt koráljai ugyancsak megadják személyes hitének és lelkipásztori intésének summáját: „Dicsérjük Istent…”, „Hogyne dicsérném az Istent…”, „Mind adjon hálát Istennek…”, „Ébredj fel, szívem, vigadj…”, „Ha Istenem velem van, ki lehet ellenem…”, „Légy csendes szívvel…”, „Óh, én lelkem, miért csüggednél…”, „Hagyd az örök Istenre minden te utadat…” és végül „A Bárány hordja csendesen…” Hite szerint a Bárány Jézus Krisztus, aki egyúttal Pásztora is volt, minden bűnének, bajának, egész sorsának, életének és halálának terhét hordozta. Reménységgel készült hozzá.

Sorolhatnánk tovább is azokat az énekeit, amelyek ünnepeken és hétköznapokon biztatják a híveket keresztény életre: „Jertek, hívek, Jézus elé…”, „Ujjongjon ma szív és lélek”, „Most zengjen hálaének…”, „Jöjj, térj be hozzánk, Szentlélek Isten…” Szeretjük személyes imádságaként megírt énekeit: „Mint fogadjalak téged…”, „Ím, jászlad mellett térdelek…”, „Ó, Krisztus-fő, sok sebbel…”

Gerhardt énekei meditációs anyagként szolgálhatnak, imádságos könyvnek használhatók még ma is. Talán úgy ünnepelne legméltóbban a Gerhardtra emlékező protestantizmus, ha ebben a böjti időszakban naponta énekelné, imádkozná énekverseit, a megszokott sorokat elmélyítve, az alig ismerteket felfedezve, akár újra könyv nélkül is tanulgatva néhány éneket – biztosan gazdagodnánk.

Luther és Bach között látom őt. Az előbbi, a 16. században élt reformátorunk teológiai tanár volt, kedvelte és gyakorolta a szent zenét is. Bach, a talán legnagyobb hatású evangélikus muzsikus a barokk korban teológusként a lutheri ortodoxia tanítványa volt. Hozzájuk képest Gerhardt eltörpül. Ő nem tartozik az egyháztörténet óriásai közé. Már keresztneve is erre emlékeztet: a Paulus „kicsinyt” jelent, amint a Saulból lett Pál apostol neve is ugyanezt jelenti. Pál szellemesen erre utal, amikor magát a legkisebbnek mondja az apostolok között. Paul Gerhardt sem mérhető a német irodalomban Goethéhez, a költőfejedelemhez, és nem is Beethoven vagy Mozart, de az evangélikusságban jelentős szolgálata volt, és ma is nagy a tekintélye.

Miért lett néhány éneke valóságos népdallá? Miért aktuális újra egyszerű mondanivalója? Miért rendeznek kiállításokat ezekben a hetekben életéről, környezetéről? Miért közölnek nagy német egyházi és világi lapok interjúkat vele kapcsolatban? Miért jelennek meg könyvek, CD-k, DVD-k, videofilmek róla, a szerény, egyszerű evangélikus lelkészről és énekköltőről? Az ünnep előestéjén miért tartja róla az értékelő beszédet Wolfgang Huber, a Németországi Protestáns Egyházak elnök-püspöke? Nyilván azért, mert a német protestantizmus ma is figyel rá, négyszáz év után is énekli énekeit, megbecsüli értékeit. Napjaink német közvéleménye érti, elfogadja Gerhardt nyelvét, és tiszta német nyelvnek tartja.

Hozzá hasonlóan a dán evangélikusság Grundtvigra gondol sajátjaként. Az ő énekei közül a mai dán énekeskönyv is több mint kétszázat közöl; a mai evangélikus gyülekezet is valamennyit ismeri és énekli a különböző kegyességű dán evangélikusságban. Megnevezhetnénk a svédek között még ma is jelentős John Wallint, a 18–19. század fordulóján élt pastor primarius énekköltőt, illetve a mai új korálokat írók közül Anders Frostenson lelkészt. A finneknél hasonló Lönnrot, Runeberg, Stenbäck vagy Malmivaara.

Európa és különösen Németország nehéz évtizedeket élt át Gerhardt idejében. A harmincéves háború (1618–1648) olyan pusztítást végzett az országban, amely csak a két világháborúéhoz hasonlítható. Sokféle betegség, járvány – különösen a pestis – szedte áldozatait. A nép nagyon szegényen élt, romok között. Wallenstein hadainak katonái éppen úgy zsákmányoltak, mint Gustav Adolf svéd és finn seregének tagjai, különösen a király halála után (1632). A fosztogatásnak áldozatul estek egyházi értékek is (oltárok, kegyszerek).

Politikailag is zűrzavaros idő volt ez. Ha csak arra gondolunk, hogy az evangélikusnak mondott svédek a katolikus franciákkal szövetkeztek Wallensteinnel szemben, azt mondhatjuk, hogy a harmincéves háború, különösen a második felében, már nem volt vallásháborúnak mondható. A német nyelvű választóhercegségek sem voltak egy véleményen, a déli németek és az északi poroszok nem kedvelték egymást. Nagy volt a felekezeti zűrzavar.

Ebben a szituációban maradt meg sok megpróbáltatás – sérelem, betegség és gyászeset – közepette Gerhardt lelkésznek, énekköltőnek, művelt embernek és Jézus tanítványának.

Volt idő, amikor vándorbotot kellett fognia, volt, amikor nem is lelkészkedhetett, tisztviselőként dolgozott egy városi tanács irodájában.

Kisvárosból (Mittenwaldéból) indult, Berlinbe érkezett, majd egy városkában – nevezetesen Lübbenben – kapott lelkészi hivatalt; ott halt meg 1676-ban, hatvankilenc éves korában, és ott is temették el.

Gerhardt – szüleihez hasonlóan – tiszta, rendezett családi életet élt. Felesége, Anna-Marie Berthold egy berlini ügyvéd leánya, szorgalmas, hűséges, imádkozó asszony volt. Öt gyermekük közül csak egy maradt életben: az énekköltő négy gyermekét és feleségét egyaránt eltemette.

A klasszikusan is művelt Gerhardt görögöt és latint tanult már a szászországi Grimmában, a gimnáziumban, majd Wittenbergben a teológián folytatta tanulmányait. Nemcsak levelezett latinul, hanem verset, sőt naplót is írt. Esküvőn, temetésen is összefoglalta latinul a mondanivalóját, ha erre igény volt. A korabeli német irodalmat is jól ismerte.

Mindig szerény, halk szavú, kevés beszédű embernek tartották, aki sohasem szeretett előtérben állni. A lutheri tanítás és kegyesség jellemezte egész életét. Ha kellett, hitvallásáért még üldöztetést is vállalt – sajnos abban az időben Németországnak azon a részén nemcsak római katolikusokkal álltak szemben az evangélikusok, hanem reformátusokkal is. Gerhardt megmaradt mindvégig szilárd hitű evangélikusnak, hitvallási iratainkhoz ragaszkodó kereszténynek.

Stílusában nem volt azonban az akkor már száraz, objektív, szinte csak a tiszta tanítással törődő szeretetlen ortodoxia híve, de még nem volt a pietizmus követője sem, noha pietisták is szerették őt. Később hivatkoztak is rá, Arndttal, Spenerrel, majd Franckéval együtt emlegették; sőt volt olyan egyháztörténész, aki misztikusnak nevezte őt, mert imádságainak egy része szinte Urával folytatott beszélgetés, dialógus volt. (Az imádkozás tekintetében Ordass Lajos püspök imádságaival rokon az ő könyörgése, amint azt az Útravaló vagy az imádkozásról írt könyve mutatja. Magyar imakönyveinkben szinte példátlan ez a beszélgetős stílus.) Egyesek Zinzendorf kegyességével hozzák kapcsolatba, aki azt vallotta: „Egyetlen szenvedélyem van, Jézus!” Gerhardt azonban nem került az úgynevezett „vérmisztika” útjára, mint ahogy Eckhardt mester, Tauler vagy Tersteegen misztikusnak számít.

A római katolikus egyház abban az időben nemcsak Magyarországon, hanem Németországban is megújult és megerősödött, ha nem is oly mértékben, mint Spanyolországban vagy Itáliában. A jezsuiták sem működtek olyan hévvel, mint Európa más országaiban, mint ahogyan nálunk például Pázmány Péter. A trentói zsinat megújulást, tisztulást hozott a római egyházba, tanítás és erkölcs dolgában. Németországnak azon a részén, ahol Gerhardt élt, nem volt olyan protestánsüldözés, mint például Salzburgban (ahol a Sószövetség evangélikus résztvevői Salzburg egész evangélikusságával együtt elűzettek az érsek parancsára: mintegy huszonháromezren hagyták el télvíz idején a várost, és jutottak el egészen Poroszországig). Ilyenfajta üldözésről nem lehet beszélni, de a papi rend megerősödéséről, női és férfi szerzetesrendek megújulásáról, a teológia újrarendezéséről és a római katolikus művészet és kultúra virágkoráról szólhatunk. Tiziano, Coreggio, Tasso, Palestrina Németországban is hatott. Némethonban kevésbé volt érezhető az 1606-os bécsi béke hatása. A Habsburg Birodalomban mintegy fegyverszünet állt be, nem kismértékben Erdély és a török veszedelem hatására.

Énekei, Johann Crügerrel való barátsága, lutheri kegyességének híre eljutott Magyarországra is. Mai énekeskönyvünkben Gerhardt százharmincnégy énekéből huszonegy olvasható, és gyülekezeteink rendszeresen éneklik is őket. A Gerhardt-énekek fordítására korábban is voltak próbálkozások – Torkos László és Kovács Sándor fordításaira gondolok –, de a mai énekeskönyv nem ezeket tartalmazza.

Bizonyára sokan emlékeznek két népszerű evangélikus kiadványra. Az egyik, Kapi Béla Isten hárfása című történeti elbeszélése (1991-ben Budapesten második kiadásban is megjelent, most pedig újra kiadta az Ordass Lajos Baráti Kör) regényes formában, de hitelesen, mai olvasók számára is élvezetesen mutatja be Gerhardt életét.

A másik könyv Koren Emil tollából jelent meg Irgalmadat éneklem címmel 1969-ben. Ez legismertebb énekeink hátterét kísérli meg bemutatni, közöttük tizennyolc Gerhardt-éneket dolgoz fel. Az énekköltőt a hála énekesének nevezi. Legjellemzőbb sorának ezt tartja: „Minden elhagy, elfeled, Isten vég nélkül szeret.” Az egyes énekek hátterének bemutatása még inkább megszeretteti Gerhardt egyszerű, tartalmas énekköltészetét és evangélikus vonásait.

Ha jellemezni kívánjuk őt, akkor Pál apostol megszokott hármasára gondolhatunk: hit, remény, szeretet. Ez a három ajándék gondolatainak fonala. Az énekek a Szentháromság Isten dicséretét zengik, a Teremtő csodálatos eredményeiről, a Megváltó bűntörlő szolgálatáról, a Lélek megelevenítő munkájáról szólnak.

Gerhardt értékeit becsülik messze felekezetünk határain túl is. Nemcsak a Laudamus című, a Lutheránus Világszövetség által kiadott gyűjteményben, de az Egyházak Világtanácsának Cantate Domino című kiadványában is találhatunk Gerhardt-énekeket. Sőt a mai német római katolikus énekeskönyvben is szerepel tizenkét Gerhardt-ének – mint ahogy több Luther-ének is.

Gerhardtról ugyan szobrot is készítettek – papi ruhában, egyik kezében Bibliával ábrázolja őt –, a Lübbenben álló alkotás azonban inkább a szobrászművész képzeletének tükre, és tulajdonképpen semmit sem mutat az énekköltő viharos koráról. Nem tudja érzékeltetni a hitben hűséges, a történelem viharában és a szegénységben kitartó lelkészt. A magam részéről az egyháztörténet jelentős alakjait szobor alakban sohasem érzem hitelesnek, mert ezek az aktív emberek inkább funkciójukban, mozgásban, mint statikusan ábrázolhatók. Ez Lutherre, Kálvinra, a magyar reformátorokra ugyanígy érvényes.

Ez a néhány gondolat csak ízelítő mindabból, amit a négyszáz évvel ezelőtt született, ma is hatásos énekköltőnkről tudhatunk.

Hafenscher Károly (id.)

::Nyomtatható változat::