A vasárnap igéje

SZENTHÁROMSÁG ÜNNEPE UTÁN 3. VASÁRNAP – 1Pt 5,6–11

Hozzászólás a cikkhez

A délszláv háború idején, amikor az eszéki állatkertet részben Pécsre menekítették az esztelen pusztítás elől, láttam egy dokumentumfilmet. Az állatok szállítására készülve a markológép éppen levett egy sérült ketrecet az alapzatáról. Mosolyogva mutatták, hogy a két kisragadozó a ketrec eltűnése után is ugyanúgy rótta a köröket a betonlapon, mintha semmi nem történt volna, mintha börtönük nem tűnt volna el. Ugyanaz a kiszámolt néhány lépés, ugyanaz a másiktól számított, kínosan betartott távolság.

Péter apostol alapigénkben a presbiterek és az ifjak felé fordulva a boldog keresztény élet egyik alappilléréről, az alázatról és az Úr kegyelmébe vetett hitről beszél. Sokat gondolkodom azon, vajon miképpen lehetnénk megváltó Urunknak valóban örömteli követői. A megoldást egyre inkább abban látom, hogy többet kellene figyelnünk magunkra. Nem a mások által rólunk mondott dolgokról van itt szó, hanem az őszinte önvizsgálatról. Életünk során sok olyan nehézség ér minket, amelyeknek a hatása szinte felmérhetetlen. Sokszor magunkkal hordozzuk a rossz élményeket anélkül, hogy szembe tudnánk nézni velük.

A hitélet is egy olyan folyamat, amelyben – Isten előtt – rendszeresen szembe kell néznünk önmagunkkal.

Ez az oldal valahogy sokszor elmarad, vagy beérjük egy röpke utalással bűnös voltunkra. „Bűnös vagy, értsd meg, csak ebből tudsz elindulni Krisztus felé…” – ma is fülembe cseng egy régi beszélgetés mondatfoszlánya. Megérteni, hogy bűnös vagyok. Úgy érzem, ez csak valamiféle önmeggyőzéssel lehetséges.

Rémülten emlékszem azokra a keresztény életet felépíteni akaró mozgalmakra, amelyeknek a mottója így hangzott: törd össze a személyiséget, és arra építsd fel a Krisztust. Bűnösségemet csakis Krisztus előtt, Krisztusban élhetem át, ott, ahol – most már nem mint elvetett bűnös, hanem mint Isten bűnöse – a kegyelmet, a szabadságot, az örömöt is kapom.

Jézus szabadító hatalmáról nem a jókor jó helyen elmondott szavak tanúskodnak igazán, hanem a teljes emberi élet, a maga jó és rossz időszakaival, rendíthetetlennek tűnő hitével és kétségeivel. Szabad embert nem lehet pofonokkal nevelni. Az értünk önmagát adó Jézusra nem lehet az ember megalázásával rámutatni.

A gondjait Isten előtt felvállaló, az ő segítségét kérő ember szavai, cselekedetei, kitartása, meggyőződése, egyszóval példája mutatnak – emberi mérték szerint – az Úrra. El tudjuk ezt fogadni? Az ember úgy gondolja, hogy megszületett gyermeke különleges lesz abból a szempontból, hogy a szülők által megtapasztalt problémás utakat neki már nem kell végigjárnia. Csak elmondjuk, mi hogy történt, megérti, és máris tovább lép, mint ameddig mi jutottunk. A probléma azonban már akkor megmutatkozik, amikor a kályha forróságáról tartott kiselőadás után a gyerek okosan bólint, majd odalép, és megégeti a kezét.

Nem úgy működik a misszió, hogy „csak elmondjuk nekik”, és minden megváltozik. Hogyan él a keresztény közösség Krisztusban, hogy nőnek fel a keresztény szülők gyermekei, miként állnak az idősebbek mellé, mit gondolnak az őket körülvevő világról? Az emberek tisztelete alapján a másik felemelése a cél, vagy az elkülönülés?

Kevés a szó, egyre kevesebbet ér. Egyre fontosabb lenne a mindennapokban, profán helyzetekben megjelenő Krisztus-követő alapmagatartás.

Érdekes ebből a szempontból vizsgálni Jézus működését. Mindig a bűnös felemelését és a bűntől való eltávolítását tekinti célnak, de eközben az ember tiszteletéről sem feledkezik meg. A „másikról jót gondolni” elv – ha velük szemben alkalmazzák – valóban elgondolkodtatja azokat az embereket, akik nem e szerint élnek. Ugyanis megadja a másiknak azt a szabadságot, amellyel elindulhat az Isten-keresésnek és önmaga keresésének az útján. Ez a szabadság pedig elengedhetetlen a krisztusi szabadság átéléséhez, ahhoz az örömhöz, boldogsághoz, megnyugváshoz, amely szükséges ahhoz, hogy kimondhassuk: „Övé a dicsőség és a hatalom örökkön-örökké. Ámen.” (11. vers)

Sokszor gondolom – a bevezető történetre utalva –, hogy nem elég levenni a ketrecet, a bezártság a látható börtönnél mélyebben található. Szomorú volna, ha egy felnőtt ember legfontosabb, nélkülözhetetlen tapasztalata mindössze az lenne, hogy az élethez gondosan kiszámított lépésekre és a másoktól való távolságtartásra van szükség.

Aki Jézushoz közel élhet, már nem azt akarja hajtogatni, hogy az Úr a megoldás, hanem hogy ő ezt miként éli meg életének különböző helyzeteiben. Közel került Krisztushoz és közel az emberekhez. Olyan ez, mint amikor az ember önmagáról mond le, hogy odaléphessen a másik emberhez, és a másikban újra megtalálhassa magát. Munkálja ezt Urunk mindnyájunkban!

Johann Gyula

::Nyomtatható változat::