A hét témája

Hozzászólás a cikkhez

A felkérés majd egy éve érkezett, németes alapossággal megjelölve a témát, a pontos helyszínt, az utazás körülményeit, választ kérve számos kérdésre. Aztán egyre sűrűbben jöttek a küldemények, jegyek, szállodafoglalás, visszaigazolások, mígnem megérkezett a kölni Kirchentag kötetnyi programja. Nem voltam meglepve, máskor is így volt ez: a százezreket mozgósító evangélikus találkozó mindig is nagyszabású kínálattal várta az érkezőket.

Spiritualitás és felelősség – foglalta találóan össze Gáncs Péter az Evangélikus Élet legutóbbi számában a Kirchentag lényegét. Valóban lenyűgöző és magával ragadó ilyen nagy és valóban lelkes közösségben hallgatni az evangélium üzenetét, átérezni a keresztény közösség erejét. Egy percig sem lehet kétséges, hogy a fesztiválhangulat nem megy a spiritualitás rovására, sőt inkább erősíti azt.

Ugyanakkor a cápává alakított ősi keresztény szimbólum, a hal, mely a rendhagyó igei mottó mellett a találkozó blikkfangos logója volt, a felelősség dolgában elgondolkodtatott. Mert amíg az evangélium lesz „élő és ható és élesebb”, s ezáltal erősödik a keresztény közösség, addig a törekvést, a „hal cápává változását” csak üdvözölhetjük. Ám ha a felelősség kifejeződése olyan sajátosan egyoldalú politikai felhangot kap, mint ahogy az a Kirchentag szervezőinek és olykor előadóinak körében is tapasztalható volt, akkor a hal cápauszonnyal való felvértezése már nem teljesen veszélytelen vállalkozás.

Mindig is nagyra értékeltem német hitsorsosaink közéleti aktivitását, azt az olykor akcionizmusba hajló elszántságot, amellyel német evangélikusként kisebb horderejű szakpolitikai kérdésekben is megnyilvánulnak. A német egyház mint az ország legnagyobb munkaadója komoly felelősséggel bír a közéletben, befolyása a legkülönbözőbb területekre kiterjed. Álláspontjuk kialakításához rendelkeznek a megfelelő, szakmailag felkészült személyi állománnyal, a megfelelő infrastruktúrával. Ettől mi messze vagyunk, mégis néhány közéleti kérdésben magunk is törekedhetünk karakteres álláspont megfogalmazására – ha rajtam múlik, mihamarabb fogunk is.

De maradjunk most a németországi viszonyoknál! Már berlini külszolgálatom idején is feltűnt, hogy az igehirdetők milyen megátalkodottsággal tudnak bármely ige apropóján a számukra kedves politikai tartalmakról beszélni. A Berlinben átélt istentiszteletek során a prédikációkban néhány mondat után szinte kivétel nélkül a harmadik világ számos problémája, az Egyesült Államok felelőssége, az antiszemitizmus fenyegető újraéledése, a globalizáció éles kritikája bukkant fel – a végén már nem is tudtam, hogy templomban, avagy politikai szemináriumon ülök-e.

Nagy megtiszteltetés persze a kevés magyar egyikeként meghívást kapni a Kirchentag hivatalos programjába, ráadásul olyan prominens beszélgetőtársakkal együtt, mint amilyenek nekem is jutottak. Eszem ágában sem volt tehát nem elmenni, noha sejtettem: az európai identitásról szóló beszélgetés a Berlinben hallott igehirdetések egyenes folytatása lehet. Nem sokat tévedtem. Amúgy sem veszélytelen dolog egy ilyen nehezen definiálható kérdéskörről vitatkozni – már ha egyáltalán kell.

A németek történelmi traumájuk folytán továbbra is óvakodnak attól, hogy a társadalmi jelenségeket nemzeti keretek közt értelmezzék, ezért inkább az európaiságot tekintik valódi igazodási pontnak, annak ellenére, hogy ők maguk sem tudják definiálni a fogalmat. Amikor óvatosan arra próbáltam őket figyelmeztetni, hogy bizony a németség nemzeti fejlődése, az ország egységesülése szempontjából mennyit köszönhet Luther Mártonnak, bizony nem lettem népszerű.

Amúgy is feltűnő volt, hogy milyen kevés szó esik Lutherről, aki – mint tudjuk – nemcsak a mienk, hanem az egyetemes szellemtörténet egyik óriása is. Kerekasztalunk vezetője már azt is némi megütközéssel nyugtázta, hogy én „civilben” egy Németországban is ismert gazdasági tanácsadó cég kötelékében dolgozom. Mintha bizony a bankrendszer kialakulása, a kapitalizmus erkölcsiségének megteremtése nem a protestáns hagyomány része lenne.

Kölnben arról is értesülhettem, hogy a német gazdasági kamara elnöke, aki sikeres vállalata több ezer dolgozójának naponta saját maga választja ki azt az igei üzenetet, melyet aztán e-mailben vagy SMS-ben küld el, állítólag azért maradt ki a meghívottak köréből, mert „túl konzervatív”. A hírek szerint hasonló érvek alapján maradt ki végül is Balog Zoltán, az Országgyűlés emberi jogi, kisebbségi, civil- és vallásügyi bizottságának elnöke is a programból, mondván, hogy ő egy populista pártformáció frakciójában ül. Református testvéreink standján ennek ellenére levetítették azt a filmet, mely a tavaly október 23-i szégyenletes budapesti rendőrattak áldozatairól készült, akiknek a jogvédelme érdekében egyébként Balog lelkész-képviselő is fellép.

Ha azt mondom tehát, hogy a felelősség dolgában egy erőteljesen baloldali, ’68-as aktivista szellemiség érvényesült a Kirchentagon, akkor persze nem azt állítom, hogy a háborúellenesség, a kapitalizmus- és globalizációkritika vagy a nemzeti öntudat újrafogalmazásának szükséglete ne lenne méltányolható felvetés és fontos része egy ilyen sokszínű együttlétnek. A neves kereszténydemokrata politikusok, köztük Merkel kancellár jelenléte ellenére is túltengő balos beállítottság azonban tény, ami a politikai mezőben is egyértelműen pozicionálni látszik a német egyházat.

Minden ilyen egyoldalúság veszélyéről már sok szó esett. A keresztény felelősség nem szükségképp balos vagy jobbos, így a kölni cápauszonyt is kár volt halovány pirosra festeni.

Prőhle Gergely

::Nyomtatható változat::