Keresztény szemmel

Hozzászólás a cikkhez

A boldogtalan jószágot életem nyolcadik évében sodorta balsorsa népes családom háza tájára. Röviddel ezután ugyanis jámbor kecskeélete kínos véget ért. Szerintem, bár ezzel a megállapítással apámat mindig elkedvetlenítettem, egyszerűen fölakasztotta magát. Mégpedig szégyenében lett öngyilkos.

Apám világéletében falusi parókiákon, akkor éppen egy Sopron melletti faluban, Harkán lelkészkedett. S egy falusi protestáns paptól a parasztemberek a mai napig is három dolgot várnak el hallgatólagosan: hogy szép ember legyen, hogy jól beszéljen, és hogy értsen a gazdálkodáshoz. Elfogultság nélkül állíthatom, hogy az első két kívánalomnak apám maradéktalanul megfelelt, de mi tűrés-tagadás, a harmadik körül alapvető hiányosságok mutatkoztak.

A falusiak többnyire elnéző mosollyal szemlélték apám különcségeit: ahelyett, hogy a földjárandóságán hasznos növényeket termesztett volna, vagy a nagy gazdasági udvaron háziállatokat tartott volna, inkább a könyvei között vesztegette az idejét. Emlékszem, valahányszor költöztünk, mindig fejcsóválva emelgették le a teherautókról apám könyves ládáit. „Mire jó ez a sok könyv, tisztelendő úr?” – intették jóakaratúlag. „Ebből nem lehet megélni!”

Azt hiszem, meg voltak győződve arról is, hogy a gyermekeit élhetetlenségre neveli. Rendszeresen kirándulni vitt minket a soproni hegyekbe, s az ottani Naphegy melletti patakparti tisztáson még számháborúsdit is játszott velünk. És hagyta, hogy szüretkor a szüretelők között és a présházban botladozzunk, s nem feddett bennünket, amikor a szőlőt a puttonyok helyett inkább mértéktelenül magunkba tömtük. A kukoricát is csak azért hozatta be fosztásra az evangélikus paplak nagy, kihasználatlan pajtájába, hogy estéről estére a fosztás ürügyén népdalokat énekelgessen nekünk. Mert a munkánknak nemigen volt látszatja. Eltartott egy hónapig is, míg egy szekér kukoricát megfosztottunk. De az igaz, hogy máig emlékszem azokra a gyönyörű népdalokra, amelyeket apám zengő bariton hangján ezeken az estéken énekelt.

Apám a könyvbolondériáját is ránk ragasztotta. Ma már tudom: nem volt véletlen, hogy a kezem ügyében hagyta Durant A gondolat hősei című könyvét, amelynek egyik oldalán Platón filozófiai fejtegetését olvashattam a női nem alsóbbrendűségéről, a másik oldalon pedig ékes illusztrációként állott egy humoros rézkarc, amelyen Xanthippé, Szókratész felesége a filozófus hátán térdepelve egy jókora husánggal ütlegeli férjét. Azt hiszem, ekkor kaptam az első leckét a dialektikus gondolkodásmódból.

A falusiak azt sem nagyon értették, mire való az a sokféle szójáték, verssoros kitalálósdi, amelyekkel apám a bibliaórákon szórakoztatni tudta nemcsak a saját gyermekeit, de az ő serdülő lányaikat-fiaikat is. Akkor, amikor még nemcsak hogy a televíziós vetélkedők nem voltak divatban, de maga a televízió sem. Bár, ha jól emlékszem, apám szellemi játékai korántsem voltak olyan együgyűek és unalmasak, mint némelyik mai televíziós vetélkedő.

Szó, ami szó, a parasztemberek szemében apám csupa haszontalan és céltalan dolgot cselekedett. Időnként ugyan mintha jobb belátásra tért volna, és felbuzdulásában – a család életszínvonalát javítandó – különféle vállalkozásokba kezdett. Ám valahogy ezek mindig balul ütöttek ki.

Egy alkalommal a szomszéd rábeszélésére, akinek több száz kaptáros, óriási méhese volt, úgy döntött, hogy méhészkedni fog, mert a méz öt gyermeke fejlődését előnyösen befolyásolja. Magára öltötte hát talpig hófehér vívódresszét – apám teológushallgató korában kiválóan párbajtőrözött, és versenyszerűen kardozott –, és sisakrostéllyal a fején bevonult a méhek közé, tanulmányozni az életüket. Kapott ajándékba tíz kaptár állatkát a szomszédtól, ezért beszerezte a fellelhető összes méhészeti szakkönyvet, valamint egy mázsa cukrot télire, és hozzákezdett a méhészkedéshez. Tavasz jöttén izgatottan figyeltük a méhek ébredezését, ám érthetetlen módon mind egy szálig döglötten hevertek a kaptárok alján. Anyám ezek után egy söprűvel és egy szemétlapáttal vetett véget a méhészkedésnek.

Apám később szelídebb állatokkal, birkákkal kísérletezett. „Jó a húsuk, és a gyerekeknek bundát lehet csináltatni a bőrükből” – állította. Ami a bundacsinálást illeti, az ugyancsak hamar bekövetkezett. De ebben az öcsémmel együtt mi is ludasok voltunk. A két birkát ugyanis nekünk kellett volna őriznünk a hátulsó füves templomkertben, mi meg eljátszottuk az időt, s a báránykák elkóboroltak. A fél falu mozgósult a keresésükre. Az öcsémmel reszketve figyeltük az ablakból, amikor végre előkerültek, és furcsa bégetéssel körbe-karikába rohangáltak az udvaron. „Megkergültek” – állapította meg a kurátorunk. „Rosszfélét ehettek.” Mit lehetett tenni, apám kénytelen volt hagyni, hogy helyben lemészárolják szegény barikákat.

De térjek végre az öngyilkos kecske történetére. Apám az állatokkal kapcsolatban újabb felfedezésre jutott: „A kecsketej rendkívül egészséges. Jót tesz a gyerekeknek.” Anyám, aki akkor már ötödik gyermekét is megszülte, rendíthetetlen bizalommal bocsátotta útjára apámat Sopronba a hetivásárra, egy jól tejelő kecske vásárlása céljából. Apám diadalmas mosollyal, estefelé érkezett haza egy bérelt szekéren a kecskével. Nekünk azonban – mert a kecske megpillantását apám stílusos meglepetésnek szánta – nem volt szabad megközelítenünk a kocsit. Előbb két markos munkásember – akik szintén a kocsival érkeztek – bevezényelte az elcsigázott állatot a bokrok mögött, az udvaron álló ólba. Távozásuk után apám testületileg vonult ki családjával kecskenézőbe. „Na, mit szóltok, micsoda fejlett példány! Láttatok már ilyen akkurátusan kunkorodó szarvakat, gyerekek? Ez biztosan sok tejet ad majd.”

A kecske valóban nagy volt, szép fehér-fekete foltok díszelegtek rajta, a szarva is hibátlanul kunkorodott, anyám mégis megkövülten bámult néhány pillanatig, majd sírva fakadt, és mielőtt beszaladt a házba, csak annyit mondott: „De hiszen ez egy kivénhedt bakkecske!”

Hogy miként sózták apámra a vásáron jól tejelő állat gyanánt az élemedett korú bakkecskét, az máig is rejtély. Ezt a kérdést, tapintatosan, a hívei sem firtatták. A kecske azonban, azt hiszem, megbántódott, mert ettől kezdve a család csak ímmel-ámmal törődött vele. Nem is csodálkoztam hát túlzottan, amikor játék közben az udvaron a testvéreimmel arra lettünk figyelmesek, hogy a kecskeól felől hörgő, fuldokló hangok hallatszanak. Odaszaladtunk. A kőfal és az ól közötti résbe szorult szarvakkal ott vergődött a mellőzött pára. Az újfent összesereglett szomszédok gyorsan döntöttek, s egy vállalkozó szellemű legény – megrövidítve az állat szenvedését – sürgősen elvágta a nyakát. Az asszonyok szerint kecskénk a kőfal tetején virító tátikát akarta felugrálva lelegelni, s így érte a baleset.

Én azonban mélyebben belegondoltam a dologba. Végül is egy bakkecskétől azt elvárni, hogy tejet adjon, igazán megalázó lehet. Ezért mondom én, hogy az a jószág egy óvatlan pillanatban szégyenében akasztotta föl magát.

Sághy Ildikó

::Nyomtatható változat::