A közelmúlt krónikája

Hozzászólás a cikkhez

A 19. és 20. század fordulójának protestantizmusa a korszellem hatása alá került, s ezáltal sivár lett a lelki élete. Az igehirdetések a felvilágosodás racionalizmusának jegyében ritkán szólaltatták meg az evangélium élő, új életet teremtő üzenetét.

Fordulatot hozott egy fiatal metodista ifjúsági vezető, az amerikai John Mott mozgalma, közelebbről az, hogy megalakult a Keresztyén Diákok Világmozgalma 1895-ben a svédországi Vadstenában. Ennek hatására intenzív evangéliumi élet indult meg hazánkban is, elsősorban Szabó Aladár református teológiai tanárnak és feleségének, Biberauer Irmának a testvéri közösségében. Nem sokkal ezután, 1903-ban megalakult a Bethánia (CE), majd a Filadelfia Diakonissza Egyesület is. 1907-ben létrejött a Magyar Keresztyén Diákok Szövetségének (MKDSZ) visegrádi konferenciája, majd két évre rá következett John Mott első magyarországi körútja. Mindez új lendületet adott a protestáns értelmiség megújulásra vágyó erőinek.

Ezzel párhuzamosan evangélikus egyházunk is új életre támadt. Először Gáncs Aladár székesfehérvári és a Budán vele együtt felszentelt Túróczy Zoltán arnóti lelkész – mindketten fiatalok – jutott arra a felismerésre, hogy bár az egyesületek és más kisebb hívő közösségek jó ellenpólusai lehetnek a kultúrprotestáns és liberális teológia uralmának, a lelki ébredésnek mégis az egész egyház keretében kellene megvalósulnia, azt kellene kovászként áthatnia.

E cél érdekében Gáncs Aladár 1915-ben levelet írt a dunántúli egyházkerület gyülekezeteinek, majd 1920-ban Ostffyasszonyfán, a következő évben pedig Székesfehérváron rendezett konferenciát. Gáncs és Túróczy ránk maradt intenzív testvéri levelezése bepillantást enged az utókor számára a Krisztus ügyéért lángoló szolgatársak lelkivilágába és terveik fokozatos megvalósulásába.

1924-ben a Bethánia Egylet korábbi titkára, majd egyiptomi misszionáriusa, Pauer Irma több nőtársával megalakította a Fébé Evangélikus Diakonissza Egyesületet, amely meghívta lelkészéül Gáncs Aladárt. Piliscsabán, a klotildligeti Béthel árnyas fái alatt is számos hitébresztő és hitmélyítő alkalom született. A keretek azonban itt is szűknek bizonyultak.

Az egyházi ébredés kapujának megnyílását az ezt követő évek hozták. Amikor Gáncs Aladárt Raffay Sándor püspök 1930 januárjától budapesti hitoktatóvá nevezte ki, az akkor már győri lelkészként szolgáló Túróczy Zoltánnal közösen hordozták lelkükben annak a gondolatát, hogy egységbe tömörítsék az élő hitre ébredt és szolgálatot vállalni kész egyházi és világi munkatársakat.

Fennmaradt számunkra Gáncs Aladár ötoldalas gépírásos „tervezete”, amely ezt a címet viseli: „Az evangélikusok ima- és szolgálat-mozgalmának baráti köre”. Olyan evangélikus egyháztagok szövetségét javasolja, akik „az Isten igéjében kijelentett s a golgotai Keresztben megragadott evangélium alapján állva ima- és munka-közösségre lépnek evangélikus anyaszentegyházunk lelki ébredésének szolgálatára…, s akik át vannak hatva attól a tudattól, hogy lélekszámban fogyó s lelki élet tekintetében sok helyen stagnáló egyházunknak egyetlen és elégséges mentsége az Úr Jézus Krisztus”.

Arra a kérdésre, hogy milyen tudattal indul a mozgalom, ezt a választ adja: „Nem óhajt egyebet, mint Isten Szentlelkének s az egyház Urának rendelkezésére állni józan körültekintéssel, de a Bibliából s az Isten országa történetéből merített hittel és bizakodással. Óvakodni akar minden pártoskodástól, ítélkező szellemtől, jól tudva, hogy egészséges együttműködés csak azok közt lehetséges, akik nem a magukét keresik, hanem az Úrét.”

A többi evangélizációs mozgalomhoz való viszonyukról szólva erős hangsúlyt kap az a felismerés, hogy több áldást kaphatunk, ha egyházi tengely körül is jobban kiépül a biblikus közösségi munka. Az egyesületi mozgalmak ugyanis nem tudják az ébredés népét egy táborba tömöríteni, de örömmel látják soraikban azok tagjait s főleg vezetőit, akiket karizmájuk arra kötelez, hogy egyesületük közvetlen körén túl is szolgáljanak.

A mozgalom és a közegyház kapcsolatára nézve az írás úgy látja, hogy Isten országának története is igazolja: a közegyház szervezetein belül szükség van az egyház belső szükségleteit szolgáló, karizmatikus alapon tömörülő mozgalmakra. A cél elérésére szükséges eszközök között felsorolja a kölcsönös imádkozást (azon belül egy imaszövetségi vezérfonalat), évenkénti konferenciákat (az intelligencia számára külön csendesnapokat), erőteljesebb evangéliumi sajtómunkát (életrajz, ébredéstörténet, építő irodalom, Luther iratai, hitvallási iratok kiadását), különösen pedig a meglévő szeretetintézmények biblikus lelki életének szolgálatát, valamint „a magyar terepen még teljesen hiányzó diakónusi munkát és bibliai iskola indítását”.

Figyelemre méltó az írás egyik záró gondolatának az indítéka is: „Az utolsó évtizedek tanulságai fokozott éberségre, őrálló szolgálatra köteleznek. Az esetleg bekövetkező krízist csak olyan gyülekezetek élhetik át diadalmasan, amelyeknek van imádkozó, az Igével személyesen is élő tagja.”

Az alapító iratot Budapesten, 1931. szeptember 30-án heten írták alá: Gáncs Aladár, Túróczy Zoltán, Németh Károly, Rimár Jenő, Farkas Zoltán lelkészek, dr. Molnár Gyula ítélőtáblai bíró és dr. Kneffel József ügyvéd. Csatlakozását a gépiraton bejelentette Fábián Imre sárszentlőrinci és Molitorisz János ostffyasszonyfai esperes.

Október 10-én Rimár Jenő harmincegy személy címére körlevelet írt azoknak, akikről feltételezték, hogy „igazán szívvel-lélekkel vesznek részt a mozgalomban”. Az ezt követő lépést Fábián Imre esperes tette meg: 1932. július 20-án meghirdette a Baráti Mozgalom első konferenciáját Sárszentlőrincre.

Íme, a kétszázötven éve elhunyt Szeniczei Bárány György magvetése (és az akkori pietista lelkészeket közösséggé formáló tevékenysége) hetvenöt évvel ezelőtt szárba szökkent. A gyülekezetben fennmaradt az 1932. augusztus 2–4. napjain tartott első baráti konferencia résztvevőinek saját kézírású névsora. A hatvannégy név legtöbbje máig jól ismert, hűséges munkása volt egyházunk szőlőskertjének.

Az ezt követő évek mindegyikén folytatódtak a konferenciák. Sárszentlőrincet Kardoskút, Apostag, Budakeszi, Domony, Gyenesdiás, Nagytarcsa, Ősagárd és Tokaj követte.

A nagy lelki ébredést sem a világháborús évek borzalmai, sem az azt követő tragikus események nem tartóztathatták fel.

Az az idősebb nemzedék, amely lelkében őrzi a nagy budapesti utcamissziónak, a fóti, gyenesdiási konferenciáknak és forró levegőjű evangélizációknak az emlékét, Isten iránti hálával köszöni meg a Baráti Mozgalom hetvenöt év előtti magvetését.

Dr. Fabiny Tibor (id.)

::Nyomtatható változat::